Már gyerekkorom óta érdekelt a családunk története, csak akkor még nem igazán tudatosult bennem, miért. Az anyai nagyanyám volt az, aki a legtöbbet el tudta nekem mondani erről, és mivel én szívesen hallgattam, ő szívesen mesélt. Egyszer aztán elhatároztam, megkérem, ugyan mondja már el az általa ismert felmenőink rokonsági viszonyait... és én ekkor íródeákként leültem, és mindent leírtam, lerajzoltam, amire emlékezett.
A nagyanyám már 10 éve meghalt, egy novemberi napon, és anyám nővére mostanában elkezdte felkutatni a családfánkat. És ekkor nekem eszembe jutott a papíros, de már fogalmam sem volt, hová került azóta, de abban biztos voltam, hogy megvan. És tegnap, amikor megint sokat beszélgettünk a családdal a családról, régi, múlt századi rokonokról, fogtam magam és éjszaka megkerestem a papírt... És olyan furcsa, különös, meleg érzés fogott el, mintha a nagyanyám ezt küldte volna nekem valahonnan nagyon messziről karácsonyra... és néztem a dédunokái képeit, akiket sosem látott... és szinte tapinthatóan éreztem a gyökereket, azt a folytonosságot, amiről egyre biztosabban tudom, hogy az egyetlen megtartó erő.
Gyerekként az ember egészen másként képzeli el az életet. Aztán lassan megszokja, hogy minden másként van. Én persze sokáig hittem, hogy létezik kristálytisztaság.
Aztán 17 évesen megismertem valakit, aki sok évvel később azt mondta, én nem is tudok mást tenni, egyszerűen csak szeretek. Én persze akkor már nem őt szerettem, de sok éven át a legfontosabb volt számomra. Úgy hittem, hogy nem is lehet az másként, mint hogy én szeretek, de nem szeretnek viszont, vagy nem annyira, mint amennyit én adok. Vele megtanultam, mi a másság. Aztán jött egy másik valaki, és én átéltem a kristálytiszta érzelmet, elhittem, hogy engem is lehet szeretni. Nem sokat gondolkodtam, hogy átadhatom-e magam ennek az érzésnek, még akkor sem, ha tudtam, sok fájdalommal fogok fizetni. Vele megtanultam, mi az azonosság, amit mégis el lehet veszíteni. Aztán évekkel később megint találkoztam valakivel, akivel ismét megérintett ez az áttetszően tiszta, kéklő érzés... De akkor már nagyon sokat gondolkodtam, tépelődtem, megengedhetem-e magamnak ezt... merjem-e magam átengedni az érzésnek, és merjek-e belefeküdni a sekély vízbe. És aztán elmúlt minden és sötét lett.
És ma úgy hiszem, hogy elveszett belőlem a képessége a kristálytisztaságnak, mert mindenki elvitt belőlem, és én már nem vagyok képes többé érezni azt, amiről nagyon sokáig azt hittem, az egyetlen, ami éltetni tud.
Úgy 1,5 hete ismét érdekes impressziók értek, amikor székesfővárosunkban töltöttem 3 napot. Pestlőrincen "laktam", egyedül egy házban, ami egy idő után furcsa és igazán meglepő otthonos érzéseket keltett bennem. Tényleg meglepődtem, mert a szomszéd néni feltette ugyan a kérdést, hogy nem fogok-e félni, de nemhogy ez nem történt, hanem olyan biztonságban éreztem magam, mint ritkán. Körbevett a ház, a kert... és... és ott voltak a madarak. Az a rengeteg madár! Fekete rigók, széncinegék, kékcinegék, vörösbegy, fakopáncs, szajkó és egy igazi, eleven zöld küllő! Ilyen madarat egyszer láttam csak életemben, és amint utánanéztem, kimondottan emberkerülő. Ebben rokonlelkek vagyunk. :) Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy én egy kimondottan antiszociális személy vagyok: imádtam a ház magányát, hogy csak a jószágok (kutya, macska) vesznek körül, az emberek többsége viszont az agyamra ment...
És akkor álljon itt a város másik arca. Elkövettem egy hatalmas baklövést... bár utólag talán inkább szociológiai mélytanulmánynak nevezném, és így, hogy túléltem, már nem bánom. Történt ugyanis, hogy Zuglóból Pestlőrincre 3 db BKV járművel terveztem a hazajutást. Egy 70 x 30 cm-es képpel a kezemben és egy oldaltáskával az vállamon. Az első hibát akkor követtem el, amikor a Nagy Lajos király útján az 5 sz. busz helyett a 62-es villamosra szálltam fel. Ez a jármű először is kizötyögött Kőbányára, majd Józsefvároson keresztül visszatért a Blaha Lujza térre. De ez még csak a lightos bemelegítés volt (a blogbejegyzés ezen része a másik blogban is bőven megállná a helyét). A Blahán aztán jött a mélyre merítkezés, a 99-es busz. Mikor megláttam, furcsállottam, hogy a BKV még tart és használ ilyen pléhkasztnikat. Mikor felszálltam és nekiindultunk pokolbéli utunknak, akkor már kezdtem megérteni, miért, és az út végére, a Határ úton tökéletesen világossá vált. A busz a Józsefváros legvadabb részein keresztül haladva igazi internacionális kis közösséget gyűjtött magába: romák, kínaiak, román cigányok babakocsival, csecsemővel, kisgyerekkel, iskolások hátizsákkal. Mellettem két hajléktalan fogyasztott kényelmes otthonossággal nem csak alkoholt, de gyógyszert is, azzal a felkiáltással, hogy "ha megdöglünk, dögöljünk meg együtt". Egy idő után nem voltam benne biztos, hogy a kép és én is egyben, élve megússzuk az utazást. A Ferencváros ipari részén aztán rájöttem, hogy pontosan ez a füstokádó járgány való ide, ahol az út néha olyan kátyús volt, hogy a busz úgy rázkódott, és vele mi, utasok is, mint egy jóképű kocsonya. A Határ úton leszállni maga volt a felüdülés, az 50-es villamos pedig a relaxáció. Ezt még tovább fokozta az egyedül utazó autista kisfiú, de a szürreális kaland koronája kétségtelenül a villamoson lehunyt szemmel, átéléssel egy diktafonról zenét hallgató középkorú, nem-túl-jól-öltözött úriember volt, aki által szolgáltatott ingyen zenét néha a villamos hangosbemondója színezte . Mindezt túl-, át- és megélve, mintegy két órai utazást végigállva megérkeztem a lőrinci házba.
A következtetések levonását mindenkire magára bízom, én csak annyit könyveltem el magamban, hogy mindennek ára van tehát: lehet Pesten zöld küllők társaságában élni, de ezért ilyen pokolbéli utakkal kell fizetni.
Érdekes, hogy ez meg a két előző bejegyzés címe is vízzel kapcsolatos, ami talán nem meglepő tőlem, hiszen a skorpió vizes jegy. Én meg ugye ebben a jegyben születtem, ma 37 éve. (Erről jut eszembe, 4 éve milyen szívesen és nap mint nap kijártam az árvizet nézni... hiába, mondta barátnőm, a sok és nagy víz, az érzelmek áradása megfogja a skorpiót... és tényleg megmagyarázhatatlanul vonzott a látvány.)
Egyébként érdekes nap volt, kicsit olyan szokatlan is... ahogy öregszem, egyre kevésbé van jelentősége számomra, egyre kevésbé tartom már számon. És ma talán az eddig megszokottnál is kevesebbszer jutott az eszembe, pláne az autóban ülve, Kiskunhalas felé tartva a zuhogó esőben... dolgozni. Mert ahogy az élet, úgy a halál sem áll meg. (Már megint a víz, Kharon a ladikján, és az elmúlás). És akkor csörrent meg először a mobilom, és felköszöntött valaki, akitől nagyon jól esett, és akivel este vagy másfél órát beszélgettünk telefonon. De üzentek ma mások is, olyanok is, akiktől nem vártam, és olyan érdekes módon is, hogy egy 37-es villamos képét küldték el, aminek egyik végállomása az izraelita temető. :) Szóval jó nap volt, pedig kissé zaklatott.
Este elolvastam a híreket Török Gábor blogjában. És jé, egy újabb folyó. A Rubikon. Szerintem nem most léptünk át rajta, csak nem egyszerre vesszük észre, és nem egy helyre tesszük az átkelést. Az AB határozatára adott pökhendi és vérlázító válasz talán már rég túl van ezen. Ma egyébként idős kollégám megjegyezte, hogy 1956-ban milyen szép idő volt ilyentájt, és hogy október 26-án szabadult el a pokol: sortüzek, áldozatok, tömegbelövés. Nem is gondoltam, hogy ennyi minden történt és történhet a születésem napján. És vajon majd 50 év múlva mit fognak gondolni az akkor élők erről a napról?
Szóval ilyen és ilyesmi dolgok történtek ma velem és körülöttem a világban. És találtam egy kis történetet, egy netes fórumon, amit most ide is leírok. És bár kicsit egyszerű, meg kicsit közhelyes, mégis van benne valami, ami megfogott, mikor elolvastam. Mert benne van, amin egyébként is olyan sokat gondolkodom mostanában: hogy vajon van-e értelme bárminek is igazán egyszerű dolgokon kívül, amikhez nem kell sem pénz, sem hatalom, sem lehetőség, sem tehetség... tulajdonképpen nem kell semmi hozzá, csak az, hogy időt szenteljünk arra, amire születtünk... Mert végülis amire szükségünk van, azt megkapjuk... Vagy talán mindig is a miénk volt, mióta a világra jöttünk.
"A halász hazatér a fatörzsből vájt csónakján. és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza ilyen korán.A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról. - ... és egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember. - Hát... például játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal, és zenélünk egy kicsit - feleli a halász. A piackutató itt közbevág:- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról! Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.- És azután? - kérdezi a halász.- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a konzervgyárnak tudná eladni amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonou-ba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne. - Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász. - Ekkor kezd érdekessé válni az élet! - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távoleső, kedves faluba költözhetne. - És azután mi lenne? - kérdezi a halász. - Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, az unokákkal, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival, zenélgetni egy kicsit..."
Ma kaptam egy (kör) e-mailt egy kedves ismerősömtől, amiben felhívja a figyelmet a Noé Állatotthon Alapítványra, amely több más, hasonló szervezettel együtt felvállalta az iszapkatasztrófa során megsérült állatok mentését. Hátha van valaki, aki esetleg innen, a blogbejegyzésből értesül erről, és tud segíteni, akár pénzadománnyal, akár az alapítvány által közzétett listán szereplő természetbeni támogatással.
Amikor kicsi gyerek voltam és láttam rajzfilmen meg elolvasták nekem a kis hableány történetét, teljesen kétségbeestem a mese végén. Akkor még nem tudtam elfogadni, hogy meghalhat aki jó, elveszíthetjük, akit szeretünk és nem mindig az győz, aki az igazságért küzd. Ahányszor újra hallgattam a történetet, valahol legbelül mindig azt vártam és reméltem, hogy a végén jóra fordul minden, és megváltozik az általam ismert végkifejlet. Aztán megváltozott valami, megtanultam, hogy az életben is mindig fájdalommal kell fizetnünk minden jóért... Isten ad, hogy elvegyen. Nem emlékszem már, pontosan hogyan történt ez -valószínűleg nem is egy pillanat szerű változás volt- de egy idő után már nem kedveltem a heppienddel végződő történeteket. Azokat a filmeket és olvasmányokat szerettem, ahol végül elpusztul, aki azért az eszményért harcolt, amiért végül meg kellett halnia. Talán egyszerűen csak felnőttem, vagy a lelkem egy része felnőtt... de talán van egy része a lelkemnek, ami magyarázatot vár arra, hogy miért kell a kis hableánynak mindig életét adnia azért, hogy szeressék.
2010. október 4-én a déli órákban Ajkán átszakadt a timföldgyár vörösiszap tárolójának gátja, és az erősen lúgos hatású iszap elöntötte Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. 4 ember meghalt, 3 ember eltűnt, több, mint százan megsérültek, többek állapota még most is életveszélyes. Az anyagi és természeti kárt jelenleg még megbecsülni sem tudják. A vörös iszapot a folyók vize a Dunába viszi, már elérte Győr-Moson-Sopron megyét...
A piactérnek a görög városállamok életében igen nagy jelentősége volt... a szó szoros értelemben élettér volt. Később, a középkorban is megtartotta fontos társadalmi szerepét, amit mi sem jelez jobban, minthogy általában a városok főterén piacoztak a polgárok. Mostanában én is kezdek rászokni. Nem vagyok sem bio-mániás, sem vegetáriánus, vagy valamiféle egészséges életmód-próféta, esetleg elkötelezett és harcos környezetvédő. Egyszerűen csak emberi(bb)nek találom - a szó minden értelmében. Jó esetben közvetlenül találkozik a termelő és a vevő, vagyis látom, kinek a keze munkájának gyümölcse kerül az asztalomra... És ez jó. De nem csak emiatt. Van valami, meg a sarki kisboltban is, ahonnan a szódát hozom, ami nincs a hipermarketekben (azaz a hiperpiacokon)... emberi kapcsolatok vannak, viszonyok, és jó esetben bizalom, elégedettség és visszajárás a kereskedőhöz, termelőhöz. Egy nagyáruház bármikor megszüntetheti valaminek a forgalmazását, és lecserélheti egy teljesen más gyártótól származó termékre... jó esetben viszont Marika, aki évek óta tejet és tejfölt árul, ezt fogja tenni még évekig, ugyanúgy és ugyanazt fogja nekem eladni, mint az előző szombaton. Van ebben valami tartós állandóság, ami fontos kötőerő. Lenne... lehetne...
A minap (diák)igazolványképet csináltattam. Digitálisat... analógot már sehol nem csinálnak. Megkérdeztem -régi beidegződés- hány nap múlva jöhetek érte. A fiatal, tanuló fényképész hölgy furcsán rám nézett, és azt mondta, percek múlva kész. Na igen... A következő értelmetlen kérdésem az volt, meddig lehet utánrendelni. Alap esetben semeddig. Ha kérem, elküldik egy adott összegért e-mailben a fotókat, egyébként, szintén külön kérésre kap egy számot és akkor archiválják a file-t... amúgy meg... amúgy meg törlik, miután kifizettem és kinyomtatták nekem a képeket. Kértem négy képet és egy számot, és szomorúan elköszöntem. Utána még órákig ezen gondolkoztam. És ma, a piacon ismét eszembe jutott, és elhatároztam, hogy megírom ezt a blogban. Mert tulajdonképpen miért baj, hogy nem őrzünk meg sokezer digitális képet, amit már egy óvodás is létre tud hozni. Ezzel még nem lenne önmagában baj. De megtanuljuk, hogy ez a normális manapság. És belénk ivódik, hogy már nem érték a tartósság... mint régen, amikor a legfontosabb értékek egyike volt. Eszembe jut Popper Péter egy előadása, amikor elmesélte a cipős történetet. Régente nem nagyon vettek évente új cipőt, de talán 10 évenként sem. Apja szemében az fémjelezte egy cipő -de bármi más használati tárgy- értékét, hogy az mennyire volt tartós, mennyi ideig maradt az, ami, vagyis cipő, táska, vagy épp szekrényajtó. Na igen, mondta a Tanár Úr... de mi lenne, ha ma vennék egy cipőt ajándékba a feleségemnek, és azzal adnám neki oda, hogy nézd, micsoda nagyszerű ajándék, ez még 10 év múlva is cipő lesz a lábadon. Ki a fene akarja 10 év múlva ugyanazt a cipőt hordani...???
Szóval: addig semmi baj nem lenne (elvileg legalábbis), amíg csak a digitális fénykép nem tartós; de manapság semmi sem az, nem is úgy gyártják már a holmikat. Nem tartós a számítógép, a mosógép, a vasaló, de már a lakás és az autó sem... És lassan nem csak cipőből nem akarjuk ugyanazt viselni évtizedek múlva, de nem akarjuk ugyanazt a lakást, állást, főnököt... de ugyanazt a férjet, feleséget, barátot sem. Igazi fogyasztói társadalom: vedd meg, használd, és utána vegyél újat, majd még újabbat. Csak egyet ne feledjen senki, amikor kidob egy cipőt, majd a mosógépet, utána vesz egy új autót, majd elválik, de egy év múlva már otthagyja az új kapcsolatát is, közben valahogy mégsem érzi jól magát, és panaszkodik, hogy milyen embertelen ez a világ. Szóval ne feledje, hogy pontosan azért ilyen, mert ilyenek benne az emberek, mint ő...
Úgy egy hete, egyik este ismét megnéztem a Trója c. Wolfgang Petersen filmet. Igazság szerint nem vágytam másra, csak a látványos mozi nyújtotta kikapcsolódásra. Aztán a korong benne maradt a lejátszóban, és másnap ismét megnéztem belőle néhány jelenetet... valahogy belefészkelte magát a fejembe az eposzi történet. Harmadnap, hasonló filmeket keresgélve a dvd-k között, elővettem a Gladiátort, és miután megnéztem, megint belenéztem a Trójába. Aztán tegnapelőtt vasalóvásárlás ürügyén (ez is megtörtént) a dvd polcok között nézelődve rábukkantam -és ebben gondolom, semmi meglepő nincs már... :)- a Trója 2007-es rendezői változatára. Mondanom sem kell megvettem, és tegnap este meg is néztem... Szóval a film, és hogy egészen pontos legyek nem csak a film, kezdett "rögeszmémmé" válni, és ennek kapcsán érdekes dolgok történtek bennem...
Először is, és ez nem először fordul elő, egy film, zene, vagy olvasmány kapcsán elkezd érdekelni a kor, maga a(z) (történelmi) esemény, a szereplők, szóval minden, ami a kapcsolatos az adott, befogadott élménnyel. Talán nem vagyok egy korán érő típus, de én ezt az utóbbi években tapasztaltam meg a leginkább... Amikor az Iliász kötelező olvasmány volt, teljesen hidegen hagyott - őszintén szólva, nem is tudom, egyáltalán végigolvastam-e. Egy nyakamba varrt kötelességnek éreztem, mint ahogy a többszáz éves irodalmi művek többségét. A történelmet meg kifejezetten nem szerettem. Érettségi után -bevallom töredelmesen- száműztem is az életemből... jó pár évig. Aztán jöttek ezek a furcsa tapasztalások. És most ott tartok, hogy megnézek egy ilyen filmet, mint a Trója, és talán előveszem majd és elolvasom Homérosz eposzait, a neten olvasgatok a kor irodalmáról, mitológiájáról és úgy egyáltalán sok mindenről, ami ennek kapcsán az utamba kerül. Változunk... ez egészen biztos. De felmerül bennem valami más is.
Van egy barátom, akinek révén megismertem egy igazi Tanárembert, aki tulajdonképpen könyvtáros. Eredetileg. Egy időben többször találkoztam vele, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy órákon át képes voltam érdeklődve hallgatni, ahogy a százéves háborúról és az angol íjászokról mesélt. Én, akit hidegen hagyott a történelem. Aztán egy ilyen alkalommal elmesélte, hogy egyszer megkérték, hogy helyettesítsen valakit egy általános iskolai irodalom órán. Az Egri csillagok volt éppen a tananyag... A történet vége végülis az lett, hogy a gyerekek az óra és a tanítás után is fürtökben csüngtek rajta, és hazakísérték az iskolából, közben ő, néha az utcán a porba rajzolva mesélte nekik, hogy hogyan álltak ellent a híres várvédők a török támadásnak. Aztán a helyettesített tanár megkérdezte tőle pár nap múlva, mikor tudna ismét jönni, mert a gyerekek "követelnék"... :)
Talán nem tévedek, ha azt gondolom, abban, hogy a legtöbb fiatalt hidegen hagyja iskolás korában az irodalom, a történelem, a zene és még annyi sok minden, annak sajnos az is az oka, hogy kevés az ilyen igazi tanáregyéniség. Hogy nem tudják az iskolában a diákokkal megízleltetni, miért is érdemes elolvasni egy könyvet, meghallgatni egy zeneművet vagy épp megnézni a Tróját... Mert bár a film sok kritikát kapott történeti "hűtlensége" miatt, de engem mégis arra sarkallt, hogy elővegyem a korról szóló információkat. Sőt... ami még ennél is lényegesebb talán: tovább gondolkodtat. Szoktam mondani, hogy ha másért nem is érdemes megnézni a filmet, de Brad Pitt izmai által nyújtott esztétikai élvezet miatt mindenképp (mármint a nőneműeknek... egy ismerősöm valahogy úgy jellemezte, hogy egyike a sarus-vértes-pajzsos gladiátoros-görög hősös moziknak :) ). Nos, érdekes mód, még ezen is el lehet gondolkodni... a színész hét hónapi kemény edzéssel érte el, hogy így nézzen ki - Akhilleusz és társai meg egyszerűen csak harcosok voltak, úgy éltek, mozogtak és végeztek fizikai munkát nap, mint nap, hogy így néztek ki... no persze ehhez talán egy kicsit félistennek is kellett lenni, meg egy kicsit ókori görög hősnek is. De persze, nem ez az egyetlen dolog, ami a film kapcsán eszembe jutott... Szóval csak idézni tudom Steinbecket: "a gondolkodás szépsége" az, ami okán még egy ilyen sok szempontból hamisítatlan hollywoodi sikerfilm is jóval képes túlmutatni önmagán, és az irodalmi és történelmi hűség hiánya ellenére is érdeklődést kelteni pont példának okért a kultúrtörténet iránt. De ehhez nem elég a film... kell hozzá még valami, ami csak bennünk születhet meg. Kiben előbb, kiben később, ha egyáltalán...
Szív repül a tálba, Ilyen körbe zárva, A szerelem drága, A szerelem drága.
Van egy kép, ami azóta bennem van, mióta valaki leírta nekem ezt a dalszöveget. Igen, egy szívet látok egy fémtálban. Ezüst színű, fényes fémtálban. Néha eszembe jut, mikor azon gondolkodom, amit Fodor Ákos írt: "én soha másban nem csalódom, csak saját ítéletemben".
Egy kis reklám, mert kivételesen valakinek sikerült egy jó képet készíteni rólam (aki amúgy csak kattintgat egy kis kompakttal... ez egyébként nem azzal készült, épp unatkoztunk és sirályt fotóztam a telével). :)
Augusztus: névnap, Adria, akklimatizálódás és parlagfű, no meg egy kis konferencia. És újabb tapasztalások...
Az utóbbi időben ismét megtapasztalhattam, mit érek, ha (már) nem vagyok bennfentes, belső körös. Mit érnek a számomra értékes (vagy annak hitt) kapcsolataim az emberekkel, ha már eltávolodtam térben és időben. Egyre inkább azt kell gondoljam, a végletekig naív vagyok, amikor azt hiszem, az többieknek is fontos, hogy ne széledjünk szét teljesen, hogy megmaradjanak értékes és fontos szakmai és magánéleti barátságok, viszonyok, kapcsolatok. Úgy tűnik, a többiek nem így gondolják. Amikor én elmegyek valahonnan, egy kapcsolatból, egy munkahelyről, én sosem azt gondolom, bezárok magam után minden ajtót... nem érzem úgy, hogy fel kell számolnom teljesen valamit, noha tudom, a dolgok nem fognak teljesen ugyanúgy maradni, mint annak előtte. De azért, ha úgy adódik, az ember néha visszamehet látogatóba, néha felemelheti a telefont és kérhet, no meg adhat néhány szakmai vagy baráti jótanácsot. Akkor is, ha tudom, hogy már nem tartozom oda...
Most megint bebizonyosodott, hogy nem így van. Az emberekből valahogy kiveszett a kötődés, annak a tudata, hogy azt, ahol épp tartunk, azt a múltunknak, és azoknak köszönhetjük, akik a múltunk szereplői voltak. De mondom, én naív vagyok, mert többek közt azt hittem, azért, mert már nem vagyunk munkatársak vagy társak, azért még én ugyanaz maradok és ugyanúgy fognak hozzám viszonyulni a többiek, mint annak előtte.
Vagy mit gondoljak arról az emberről, aki korábban, mint vezető támogatott, elismert, tanított, és ha úgy alakult volna, feltételezem segítette volna, hogy ismét szakvizsgázzak vagy doktori iskolába járjak... most pedig azt mondja, helyettem szégyelli magát... csak mert nem ott vagyok már, nem ott fogok tanulni, és nem azt, amit ő színvonalasnak tart. És mit gondoljak arról az emberről, aki állítólag másfél évet várt rám, azt mondta nekem, hogy nem a jelenlétembe, hanem a hiányomba fog belepusztulni, és alig egy év múlva, amikor egy kis segítséget kértem tőle, csak magyarázkodott és kifogást keresett, és még csak az sem jut eszébe, hogy egy sms-t küldjön a névnapomra...
No, igen, a dolgok megváltoznak. Vannak, akik 101 kiskutyaként már új Szörnyella nyomában futkároznak, és van, aki egyszerűen csak azt mondja, mit számít, mi hangzott el a múltban. Érdekes, bennem a dolgok miért nem változnak meg ilyen könnyen...?
Történt, hogy az utóbbi pár napban -például mert az eső miatt a házba kényszerültünk- hifi fórumot (is) olvastam. Érdekes tapasztalás volt, így utólag és felülről nézve az egészet. Ahogy olvastam, egyszercsak ráébredtem, hogy nem értem, miről beszélnek. Nem, nem azért, mert technikai dolgokról volt szó... a "párbeszéd" arról folyt, mitől jó a hifi (berendezés). És én egyszerre azt vettem észre, szó szerint elvesztettem a fonalat... egészen egyszerűen nem értettem, min és miért képesek emberek napokig vergődni és magyarázni a semmit, ami kb. minden normál, átlagember számára egyértelmű. Pontosabban: lényegtelen.
Most, hogy már hónapok óta nem hogy nem hifizek, de zenét sem hallgatok abban az értelemben, hogy leülök, bekapcsolom a "komoly" ( :-) ) hifit és csak zenét hallgatok, mint fő tevékenység (erre valószínűleg már soha életemben nem leszek képes), most hogy annyira távol kerültem ettől az egésztől, egyszerre rájöttem, hogy teljesen értelmetlen. Vissszatértem abba a természetes állapotba, hogy nem figyelem, mi hogyan és min szól, nem akarok sem komoly hifista, de még komoly "entellektüel" zenehallgató sem lenni. Egészen egyszerűen, ha épp unatkozom, fáradt vagyok és munka közben vagy az autóban ülve megkívánok valami zenét, akkor a számítógépről a tejfelesdoboz hangszórókon vagy az mp3 lejátszóval zenét kezdek hallgatni. És nem magyarázok bele semmit, és nem is akarok tőle semmit vagy általa semmit elérni.
És ahogy olvastam ezt a vita szerűséget, egyszercsak eszembe jutott, amit valakinek a fórumos aláírásában láttam, és valóban kristálytisztán jellemzi az egészet: a helyzet reménytelen, de nem komoly. Legalábbis kívülről nézve ez világosan látható.
Most, hogy itt vagyunk a Bükkben az emberben megtisztulnak a gondolatok. Már 2-3 nap után azt éreztem, mindig így kellene élni... reggel felkelni, megtenni naponta 15 km-t, megvacsorázni, aztán nyugovóra térni. Kitölti ez az ember napját (na meg persze a túrákról a bolgbejegyzések írása :) ) És mennyivel emberibb ez a világ...
Persze, néha az Isten felemeli a mutatóujját figyelmeztetve, hogy kis parányok vagyunk a természet közepén. Látom a májusi hosszas esőzések után visszamaradt kőomlásokat, hegyoldal megcsúszásokat, útalámosásokat, sőt, sok helyen még a homokzsákok is ott vannak a Garadna és a Szinva mentén. Sokszor arra gondolok, csak mi, emberek tudunk olyan pökhendien gondolkodni, hogy azt hisszük, a természet romboló (és persze egyben építő) ereje megáll az országutak padkájánál. Hát nem áll meg. Mint ahogy bontja a hegyek tetején a hatalmas sziklákat is, és kidönti a fákat, persze mindezt azért, hogy új élet születhessen belőlük és a helyükön. És én ezt minél többet nézem, figyelem, annál inkább valami mélységes tiszteletet érzek a természet iránt. Sőt, egyre inkább hiszem, ha van Isten, akkor itt vagyunk hozzá a legközelebb, nem az épített templomainkban. És aki már látott a Bükkben vihart vagy térdig érő havat, az tudja, miről beszélek.
Azt szokták mondani, a vér nem válik vízzé. De vajon tényleg nem?
Én mostanában azt kérdezgettem sokat magamtól, hogy vajon aki fontos volt, az lehet-e később nem-fontos. Én legfeljebb a saját válaszomat tudom, de még abban sem vagyok biztos. Volt olyan, akiről azt hittem, fontos, aztán rájöttem, mégsem. Aztán olyan is volt, hogy én hittem magamról, fontos vagyok, és mégis kihullottam a fontosak közül, legalábbis azt hiszem... barátságban és szerelemben is volt ilyen. De vajon, aki tényleg fontos a számomra, aki valóban azzá lett, és ez a fontosság kiállta az idők és történések próbáját, abból az emberből lehet-e egyszer nem-fontos? Nem, azt hiszem, vannak, akik sosem lesznek nem-fontosak. Akik mindig számíthatnak rám. És akik mindig közel maradnak.
A szavak világában élünk. Minden üzlet és minden marketing. Legalábbis... sok helyen és sok minden. De akkor vajon honnan lehet tudni, hogy mi mögött van igazi érték, és mi az, ahol a szavak mögött csak üresség van? Hát talán abból, hogy mi történik, amikor tenni kell, pl. valamit a másikért. Persze néha az ember azt hiszi, szavakkal is lehet tenni... hát magyarázni mindenképpen lehet. Viszont, ahogy nagyon pontosan és frappánsan fogalmazta meg a minap valaki nekem... aki segíteni akar, az segít. És valóban, egyszercsak jön egy helyzet, ami vízválasztó lehet: akkor van, aki tesz, és van, aki csak beszél, mentséget, kifogást keres, megmagyaráz. Ilyen egyszerű? Azt hiszem, igen. Van, amikor igen.
A minap beszélgettem egy kedves ismerősömmel, aki a következőket mondta: "Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá... de legjobban a kedvessége hiányzik. A legkedvesebb nő volt az életemben." Ez annyira meghatóan őszinte volt, olyan egyszerűen csak szép, hogy azt gondoltam, milyen jó lehet annak, akiről ezt mondja és gondolja. Vajon létezik-e valaki, aki így őriz engem magában? Vagy csupán a homokba tudunk jeleket karcolni?
Ma van egyébként a nyári napforduló, a csillagászati nyár kezdete, a leghosszabb nappal.
„Lee behozta a szürke zománcos kávéskannát, és az asztalra tette. Sorra megtöltötte a csészéket, aztán leült. Tenyerét a csésze gömbölyû oldalán melengette. Egyszerre csak elnevette magát.
-Nagy zavarba hozott, Mr. Hamilton – mondta -, és felborította Kína nyugalmát.
-Hogy érti ezt, Lee?
-Lehet, hogy már elmondtam önnek… de az is lehet, hogy csak gondolatban formáltam meg, és csak készülõdtem rá, hogy elmondjam. Akárhogy is, nagyon mulatságos történet.
-Szeretném hallani – mondta Samuel, és Adamre nézett. – Ön nem akarja meghallgatni, Adam? Inkább visszahúzódik a saját külön ködfelhõjébe?
-Magam is éppen ezen tûnõdtem – felelte Adam. – Érdekes dolog! Mintha valami izgalom szállt volna meg.
-Nagyon helyes – mondta Samuel. – Talán ez a legjobb minden jó dolog közt, ami csak érheti az embert. Halljuk a történetet, Lee!
A kínai oldalt a tarkójához kapott, és mosolygott.
-Kíváncsi vagyok, meg tudom-e szokni valaha is, hogy hiányzik a copfom – mondta. – Úgy látszik, jobban megszoktam, mint ahogy képzeltem. Igaz, a történetet! Említettem már önnek, Mr. Hamilton, hogy egyre inkább kínainak érzem magam. Így van ön is az ír mivoltával?
-Az ilyesmi jön és megy – mondta Samuel.
-Emlékszik még arra, hogy felolvasott nekünk tizenhat verset a Teremtés Könyve negyedik fejezetébõl, és aztán megvitattuk?
-Emlékszem bizony. Pedig jó régen volt.
-Majdnem tíz esztendeje – bólintott Lee. – Nos, a história az elevenembe vágott, és tanulmányozni kezdtem szóról szóra. Minél többet gondolkodtam rajta, annál mélyebb értelmûnek éreztem. Azután összehasonlítottam a rendelkezésünkre álló fordításokat, alig térnek el egymástól. Csak egy hely van, amely megakasztott. Jakab király Bibliája szerint, ott, ahol Jehova megkérdezi Káint, mért haragszik, Jehova azt mondja: „Hiszen, ha jól cselekszel, nem részesülsz-é elfogadtatásban? Ha pedig nem jól cselekszel, a bûn az ajtó elõtt hever. És rád van az õ vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta.” Ez az „uralkodni fogsz” az, ami szöget ütött a fejembe, mert az az ígéret foglaltatik benne, hogy Káin le fogja gyõzni a bûnt.
Samuel bólintott, és megjegyezte:
-Pedig a gyermekei ezt nem mondhatják el magukról egészen.
Lee kávéját szürcsölte.
-Azután kezembe került az amerikai Standard Biblia egy példánya. Akkor még egészen új volt. És ezen a helyen a fordítás eltérõ. Azt mondja: „de te uralkodjál rajta”. Márpedig ez egészen más. Ez nem ígéret, hanem parancs. Most kezdtem csak igazán töprengeni rajta. Kíváncsi voltam, mi lehetett az eredeti szó, amit a szöveg eredeti írója használt, ha módot adott arra, hogy ennyire ellenkezõ értelemben fordítsák.
Samuel az asztalra tenyerelt, elõrehajolt, és szemében kigyulladt a régi fiatalos fény.
-Lee! – kiáltott fel. – Csak nem akarja elhitetni velem, hogy maga héberül is tanult!
-Pedig úgy van – mondat Lee -, és ennek elég hosszú története van. Nem kóstolna egy csöpp ng-ka-pyt?
-Arra a rohadtalmaízû italra gondol?
-Arra. Mellette jobban tudok beszélni.
-Én meg talán jobban tudok figyelni – mondta Samuel.
Amíg Lee kiment a konyhába, Samuel megkérdezte:
-Ön már hallott errõl, Adam?
-Nem. Nekem nem mesélte. Vagy talán nem figyeltem oda.
Lee visszajött kõpalackjával, és három kis porceláncsészével – olyan vékonyak és finomak voltak, hogy a fény keresztülcsillant rajtuk.
-Kínai itóka – mondta, és töltött a majdnem fekete italból. – Jó sok üröm van benne. Elég erõs. – tette hozzá. – Körülbelül olyan hatása van, mint az abszintnak, ha az ember eleget iszik belõle.
Samuel belekortyolt.
-Szeretném tudni, mért érdekelte magát ez a szócska annyira – kérdezte.
-Hát… úgy gondoltam, az az ember, akiben ez a hatalmas történet megfogant, bizonyára pontosan tudta, mit akart mondani, és szavaiban nem lehetett semmi zavarosság.
-Ön azt mondja: az az ember! Vagyis nem hiszi, hogy isteni könyvrõl van szó, melyet Isten írt tintás ujjal?
-Azt hiszem, az elme, amely ezt a történetet ki tudta gondolni, különösen isteni elme volt. Nálunk, Kínában is volt néhány ilyen elme.
-Csak ezt akartam tudni – mondta Samuel. – Szóval maga végeredményben mégsem tartozik a presbiteri egyházhoz.
-Mondtam már, hogy egyre inkább kínai leszek. Hát, hogy folytassam, elmentem San Franciscóba, a családi egyesületünk központi székhelyére. Hallott már errõl? Minden nagy kínai család fenntart ilyen központokat, ahol a család bármely tagja segítséget kaphat vagy nyújthat. A Lee család nagyon nagy. Gondoskodik övéirõl.
-Hallottam róluk – mondta Samuel.
-Arra a kínai fejszés emberre gondol, aki végigküzdötte a Tong-háborút egy rabszolgalány kedvéért?
-Azt hiszem, igen.
-Hát ez kissé más – mondta Lee. – Én azért mentem oda, mert a családunkban van sok tiszteletre méltó aggastyán, aki nagy tudós. Hajszálpontos gondolkodók. Egy ember éveket tölthet azzal, hogy egyetlen mondat értelmén töpreng egy nagy tudós mondásaiból, akit önök Konfuciusnak neveznek. Gondoltam, találok szakértõt, aki eligazít az én kérdéses mondatom értelmén.
-Nagyszerû öregemberek – folytatta Lee. – Elszívnak két pipa ópiumot délután. Ez az adagjuk, amely kipihenteti és kiélesíti elméjüket. Azután egész éjjel fenn tudnak maradni, és elméjük csodálatosan mûködik. Azt hiszem, rajtuk kívül nincs ember, aki tudná, hogyan kell az ópiumot okosan felhasználni.
Lee megnedvesítette nyelvét a fekete kotyvalékkal.
-Tiszteletteljesen beterjesztettem problémámat a bölcsek egyikéhez, felolvastam neki a történetet, és elmondtam, mit értek belõle. Másnap este mind a négyen összejöttek, és engem is behívtak. Megvitattuk a történetet, a vita egész éjjel tartott. – Lee nevetett.
-Azt hiszem, kissé fura – mondta. – Annyi bizonyos, hogy nincs sok ember, akinek el merném mondani. Képzeljenek csak el négy öregurat, a legfiatalabb is betöltötte már kilencvenedik évét, amint nekilátnak a héber nyelv tanulmányozásának. Szerzõdtettek egy képzett rabbit. Úgy tanultak, mint a gyerekek. Nyelvtan, szótár, gyakorlókönyv, tõmondatok. Kár, hogy nem láthatják a héber szavakat, amint kínai tussal és ecsettel papírra festették. Hogy jobbról balra kell olvasni, nem zavarta õket annyira, mint ahogy önöket zavarná, hiszen megszokták a furcsa irányt, õk felülrõl lefelé írtak. Csupa olyan ember, aki mindent tökéletesen csinál, nem enged a száz százalékból! Gyökeréig hatoltak az ügynek.
-És ön? – kérdezte Samuel.
-Igyekeztem lépést tartani velük, és nem gyõztem csodálni tiszta elméjük büszke szépségét. Most kezdtem csak szeretni fajomat, életemben elõször kínai akartam lenni. Minden második héten találkoztam velük, itthon meg, a szobámban, lapok százait írtam tele. Megvásároltam minden kapható héber szótárt. De az öregurak mindig elõttem jártak. Nemsokára megelõzték a rabbinkat is, aki egyik kollégáját hívta segítségül. Ez tetszett volna önnek, Mr. Hamilton, végigülni ezeket a vitázó és tanácskozó éjszakákat. Azok a kérdések, a vizsgálódások, a gondolkodás szépsége, ó, az a szépséges gondolkodás.
-Két év után úgy éreztük, meg tudjuk közelíteni azt a maga tizenhat versét, a Teremtés Könyvének negyedik fejezetébõl. Az én öreguraim is úgy érezték, hogy ez a két szó: „uralkodni fogsz” és „uralkodjál” – igen nagy jelentõségû. És az eredmény, az arany, amit a hosszú bányászat eredményezett, ez volt: „Lehetõséged van rá.” Vagyis: neked megvan a lehetõséged arra, hogy legyõzd a bûnt, hogy uralkodjál rajta. Az öregurak mosolyogtak és bólogattak, és úgy érezték, hogy többévi munkájuk nem volt kárba veszett fáradság. Azonkívül elõcsalogatta õket kínai kagylóhéjukból, és most görögül tanulnak.
-Fantasztikus történet! – kiáltott fel Samuel. – Igyekeztem követni, bár meglehet, hogy valahol ellankadtam. Miért olyan fontos ez az egy szó?
Lee keze remegett, amint megtöltötte a finom csészéket. A magáét egyetlen hajtásra itta ki.
-Hát nem érti? – kiáltotta. Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek, hogy gyõzedelmeskedjenek a bûn fölött, és ezen az alapon a bûnt egyszerûen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megígéri, hogy „uralkodni fogsz” a bûnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára gyõzedelmeskednek majd a bûn fölött. De a héber szöveg a „timsel” szót használja, ami annyit jelent: „lehet”, vagyis választást enged az embernek. Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelõsséget visszahárítja az emberre. Mert ha igaz, hogy lehetõséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetõséged van, hogy ne tedd meg. Érti már?
-Igen, értem. Csakhogy ön nem hisz az isteni törvényben. Akkor mért érzi ezt olyan fontosnak?
-Ah! – sóhajtott fel Lee. – Ezt már régóta szerettem volna megmondani önnek. Sõt, elõre vártam ezt a kérdését, és jól felkészültem rá! Minden írás, amelynek hatása volt az embermilliók életére és gondolkodására, fontos. Márpedig sok millió ember tartozik különféle egyházakhoz és szektákhoz, aki parancsnak érzi az „uralkodjál” igét, és minden igyekezete arra irányul, hogy engedelmeskedjék. Viszont vannak milliók, akik predesztinációnak érzik az „uralkodni fogsz” igét, és így mindegy, mit tesznek, mit sem változtat azon, aminek be kell következnie. Ám mit jelent az, hogy „megvan a lehetõséged”? Ez teszi az embert igazán naggyá, ez ruházza fel az istenek méreteivel, mert minden gyengeségében és mocskában, még a testvérgyilkosságban is rendelkezésére áll a nagy lehetõség, a választás lehetõsége. Megválaszthatja útját, átküzdheti magát az akadályokon, és gyõzhet!
Lee hangja most szárnyalt, valóságos diadalének volt.
-Maga hiszi ezt, Lee? – kérdezte Adam.
-Igen, hiszem. Könnyû dolog lustaságból és gyengeségbõl minden felelõsséget Isten nyakába varrni, mondván: „Nem tehetek róla, utamat elõre megszabták.” De gondolja csak el, milyen dicsõséges a választás! Ez emeli az embert emberré. Egy macskának nincs választása, a méh nem csinálhat mást, csak mézet. Ebben nincs semmi isteni. És ha éppen tudni akarja, azok az öregurak, akik szelíden siklanak lefelé a halálba, új érdeklõdéssel fordulnak az élet felé, nincs kedvük meghalni.
-Csak nem azt akarja mondani – kérdezte Adam -, hogy ezek az öreg kínaiak hisznek az Ótestamentumban?
-Ezek az öregemberek hisznek minden igaz történetben – felelte Lee -, és amikor egy történetet hallanak, felismerik, ha igaz. Szigorú kritikusai az igazságnak. Tudják, hogy ez a tizenhat vers az emberiség sûrített története minden kor, minden kultúra és minden faj számára. Nem tudják elhinni, hogy egy ember tizenöt és háromnegyed versben igazságot mondjon, azután egyetlen igével hazudjon. Konfucius megmondja az embereknek, hogyan éljenek, ha azt akarják, hogy életük jó és sikeres legyen. De ez itt, ez már lépcsõ, amelyen fel lehet kúszni a csillagokhoz. – Lee szeme ragyogott. – Ezt sohasem lehet elveszíteni. Kihúzza a talajt a gyengeség, a gyávaság, a tunyaság alól.
Adam megjegyezte:
-Nem értem, hogy tudott fõzni, rólam gondoskodni, a gyermekeket felnevelni, és még ezzel is foglalkozni!
-Magam sem értem – felelte Lee. – De délután elszívom a két pipámat, se többet, se kevesebbet, miként öregapáim. És érzem, hogy ember vagyok. Érzem, hogy egy ember nagyon fontos valami, talán még egy csillagnál is fontosabb. Ez nem teológia. Semmi hajlamom az istenkedéshez. De új szeretet lobog bennem egy csillogó, pompás szerszám iránt, amit emberi léleknek neveznek. Bûbájosan szép és egyedüli a maga nemében, nincs párja az egész világegyetemben. Mindig újra meg újra támadják, de sohasem tudják elpusztítani, mert „megvan a lehetõséged”.
Én is sokszor gondoltam, hogy innen nincsen felfelé. Aztán úgy két hete, életemben először jártam Szatmár megyében, a Tiszazugban, egy egészen kicsi faluban. És ott láttam egy csodát, egy gazdaságot, ahol vendégül láttak bennünket, házi koszt volt, házi kenyérrel és ittunk ott készült "házi" pálinkát. És dolgoztak ott falubeliek, romák és nem romák, és rend volt, tisztaság... és valami végtelen kedves vendégszeretet. Megdöbbentem... én azt hittem, ez egy elmaradott, leszakadt vidék; pedig csodaszép, és nem csak az a mintagazdaság, hanem az egész falvacska. Én tudom, hogy ez nem mindennapos... de akkor rájöttem, lehetne így is. Rajtunk múlik...
És történt abban a három napban még valami nagyon fontos. Ráeszméltem, hogy még az én haszontalannak tűnő munkám is lehet fontos. Nem nekem, hanem másoknak. Embereknek, akik elvesztették hozzátartozójukat, és a segítségemmel visszakaphatják és eltemethetik őket. Ez fontosabb dolog, mint talán sokan gondolják, és nem csak azért, mert a temetetlen múlt nem hagy túlélni. Van ebben valami, ami kapcsán mégiscsak felemelheti az ember a szavát az értelmetlen erőszak és brutalitás, a fajgyűlölet és a háborúk ellen.
Köszönöm annak a két embernek, Böszörményi Sándornak és Krompecher Tamás professzornak, akik megértették velem ezeket, azt, hogy mégis van értelme.
"Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim, akik még itt-ott megtalálhatók vagytok, Magyarországon és a világ legtöbb országában, egyre magányosabban és egyre öregebben. A történelem által széttaposott öt nagy család, a Popperek, a Mandelek, a Najovitsok, az Ádlerek és a Buriánok maradványai. S a periférián még a Spitzerek. Kik ezek az emberek? Főként magyar, német, cseh, erdélyi származásúak, akikből az első világháború idején a honvédség hősei, majd a fasizmus alatt a zsidóság halottai lettek.
Márai azt kérdezte: össze tudod-e rakni még a Margitszigetet? Én azt kérdezem: össze tudod-e még rakni a családot, engem? A nagypapákat, a nagymamákat, az unokatestvéreket, az orvosokat, a rabbikat, az Aréna úti meg az apostagi és az Ercsiben egykor működött zsinagógát? A péntek estéket, a hosszúnapot, a purimi és a hanukai játékokat.
S mert a közelmúltban történt valami velem, megkérdezem: vajon jól emlékszem-e Lucifer kérdésére Ádámhoz? Nos, vitéz uram! Nem borzogat egy kissé furcsán a torz képű halál hideg szele?
És én felelek: borzogat.
Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk.
De addig – kérem megértéseteket – igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően minden esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani.
Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?
Különben jól vagyok.
Péter"
(forrás: 168 óra)
Ma beszélgettem valakivel, aki közeli jó barátja volt, és adott nekem egy példányt ebből a levélből. Volt a gyászában valami megrendítő és egyszersmind felemelő. Azt mondtam neki, hogy számomra Popper Péter egyike volt azon keveseknek, akik hitelesek tudtak maradni. Az sem véletlen, hogy most ment el... mementó. Pontosan olyan hiteles, mint ő maga.
"Teljesen jól írta meg Arthur Miller a Pillantás a hídról-ban. Azt mondja, hogy az a mi bajunk, hogy nem játsszuk végig a játékainkat száz százalékosan. Félünk a száz százaléktól, a teljességtől, mert a száz százaléknak borzasztóan nagy a rizikója. Ha bukás van, akkor a bukás is száz százalékos. Ezért beérjük hatvan százalékos szerelmekkel. Mindig hagyunk kiskaput magunknak, ahol el lehet slisszolni, és amit az élettől cserébe kapunk, azok is ilyen hatvan százalékos dolgok. És ebben az ember végül is nem érzi jól magát, mert nem érezheti jól magát"
Leültetett magával szemben és elmondott valamit, ami fontosabb volt, mint bármi, amit azok után hallottam:
- Egyszer majd elindulsz, hogy házakat vagy hidakat építs, állatokat vagy embereket gyógyíts vagy ments meg. Lehet, hogy tanítani fogsz, és sokan hallgatják majd a tanításod, de az is lehet, hogy senkinek nem lesz fontos, amit mondani fogsz. Lehet, hogy vezető leszel, de az is lehet, hogy nem fogja siker és sok pénz övezni az utad. De ez mind nem számít majd, mert megismersz két-három olyan különleges embert, aki számára különleges, megismételhetetlen, sőt pótolhatatlan leszel, egyike az ő számára két-három egyetlennek... egymásba szerettek, és szenvedélyesen fogjátok egymás közelségét kívánni. Aztán együtt maradtok vagy elváltok, gyerekeitek lesznek, vagy nem lesznek, de egy biztos… olyan fontosak lesztek egymás számára, hogy az a szeretet, ami összeköt kettőtöket sosem fog elmúlni. Bármit is tesztek, bárhogy is bántjátok egymást… mert az igazi szeretet ilyen. Van egy része, ami nem tud elmúlni soha, és ezért megmaradnak bennünk örökké ezek az emberek, megtartjuk őket, és természetesen ők is bennünket. Ez a legfontosabb kegyelem az életben… annak tudata, hogy nem vagyunk egyedül, hogy vannak még olyan emberek, akiknek a számára annyira különlegesek vagyunk, hogy örökké szeretni fognak. Egyetlenek.
Odajött hozzám. A kertben, a diófa alatt ültem, és néztem a nyarat. - Nanne - szólalt meg - aki halott, az ugye nem beszél? Ránéztem: - Nem, az nem beszél, kicsim. - És akkor mit csinál? Honnan jutottak eszébe ezek egy ötéves gyereknek... gondolkodtam el beszélgetés közben. - Nem csinál semmit. - Nem is játszik? - Nem, játszani sem játszik... Ezen eltöprengett. - És ha én meghalok, én sem játszhatok és nem is beszélhetek veled meg anyáékkal? Úgy éreztem, elönti szemem a könny, de összeszedtem magam. Éreztem, hogy milyen szomorúsággal vegyes szorongás bujkál a szavai mögött. - Kicsim, te még nagyon sokára fogsz meghalni... -tudtam, hogy ez nem igazán válasz a kérdésére, de nem jutott semmi más eszembe, amivel megnyugtathattam volna. Elgondolkodott, de nem kérdezett többet. Hasonlít... a távoli jövőbe tolja a dolgokat, amivel nem képes még szembenézni. - Megyek nagyival locsolni! - közölte és elszaladt fontos teendői után. Én meg ottmaradtam, de már nem láttam sem a diófát, sem a kertet, sem a nyarat. Eszembe jutott, én már mióta vagyok halott... pedig beszélek, néha játszok, és olyan, mintha élnék. De belül már csak valami sötét hidegséget érzek, és megszűnt minden, ami miatt reggel érdemes felébredni és érezni, hogy élek. Elfordítottam a fejem, és láttam, ahogy locsolja a virágokat és közben kacag, ahogy néha belenyúl a szivárványszínű vízsugárba... és csak reménykedtem, neki nem kell megtudnia, hogy meghalhat az ember lelke úgy, hogy a teste még él egy darabig.
"Bim meg kaparászott tovább. Rágta a fogával a bádoglemezt, aztán lehasalt, s újra kaparászott. Hívott valakit. Segítségért könyörgött. Reggelre elnémult a furgon: Borzi sem üvöltött, Bim is elcsendesedett: csak néha-néha kaparta meg az ajtót az egyik első mancsával. ... Az őr kitárta a furgon ajtaját. Ivan Ivanics hátratántorodott és kővé meredt... A furgonban, az orrát az ajtó felé fordítva, ott feküdt Bim. Ajkait és az ínyét szétszaggatta a bádog rozsdamarta lyukainak széle. Két mellső lábának körmét elborította a vér. Bim hosszan-hosszan kaparászott az utolsó ajtón. Végső leheletéig kaparászott. És milyen keveset kért! Szabadságot és bizalmat - más semmit."
Ezt a zenét már nagyon régóta ismerem és szeretem. Még 18 éves sem voltam, amikor először hallottam, és már akkor nagy hatást gyakorolt rám... mindig megrendített az elbizonytalanodó, saját áldozatiságának tudata alatt megtörő Krisztus. Én mindig is ilyennek hittem és képzeltem... nem isteninek, hanem nagyon is emberinek.
Aztán sokszor töprengtem azon, vajon hogyan lehet a kivégzőosztag előtt, vagy ha a krisztusi áldozatnál maradunk a keresztfa alatt állni? Vajon ki az, aki képes ezt végigélni méltósággal, még akkor is, ha nincs senki, aki valójában megértené és mellette lenne, és akkor is, ha nem tudja, egyáltalán van-e értelme és célja mindannak, ami történik...?
Ekkor megszólalt: - Te csak úgy tudsz szeretni, hogy szorítod, szorítod... - Felemelte a kezét, és ujjait behajlítva ökölbe szorította. Aztán szétnyitotta őket, és a föld felé fordította a tenyerét: - Vagy kiejted a kezedből... Döbbenten bámultam rá, de még mielőtt megszólalhattam volna, folytatta: - Pedig csak ezt kellene tenned... - És a tenyerét felfelé fordítva feszesen kinyújtotta, de szorosan egymáshoz zárta az ujjait, és felemelte ismét a kezét.
"Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden." (Márai Sándor)
