Verébmese

Az utóbbi napokban megjelentek az erkélyre kirakott cinkegolyókon a verebek. Na persze, az én hibám, hogy nem vettem be a golyókat, dehát miután egész télen szinte semmilyen madár nem járt rájuk, feleslegesnek éreztem. Eleinte csak hébe-hóba jött egy-két barna sapkás, aztán egyre többen lettek (működött a hírmondó :) ), végül már csapatostul ostromolták a téli elemózsiát. Ha épp kint voltunk az erkélyen, a kis szemtelenek a hársfákon csipogtak méltatlankodva. Mostanra szinte elfogytak a gombócok, én pedig arra gondoltam, hogy ha végképp elkopnak, vége lesz a gyereknapnak, majd legközelebb ősz végén rakok ki megint. Aztán eszembe jutott, hogy emberben is van ilyen, aki így viselkedik, mint ezek a kis madarak... már rég nem ott lenne a helye, ahol van, benne él mások életében akkor is, amikor már jó ideje a saját maga által választott életet kellene élnie.

Hogyan kell betegnek lenni?

Mottó: "Az egyetlen betegjog, amelyik semmilyen körülmények között nem korlátozható, az emberi méltósághoz való jog."

                                         fotó: Newsha Tavakolian

Az egyetemi főnököm, sokszor kérdezte meg a vizsgán a hallgatókat, hogy a betegek melyik joga nem korlátozható soha, egyetlen körülmény között sem. Sokszor eszembe jutott ez a kórházi ágyon töltött 8 napom alatt...

A betegség, az ágyhoz kötöttség, sőt a legkisebb korlátozottság is már önmagában kiszolgáltatottá tesz. Erre rögtön rájöttem, amikor a röntgenben felfeküdtem a beteghordó kocsira, és onnantól kezdve mintegy 6 napon keresztül nemigen mozoghattam önállóan. Sosem tapasztaltam még meg, milyen végtelenül elveszíti az ember a méltóságát, ha bármely testi szükségletéhez valakinek a segítségét kell kérnie. És azok az emberek, akiknek a dolguk lenne ez a segítés, nem egy esetben éreztetik, hogy mennyire terhükre van ez éppen... Aztán amikor az ember nem érzi a friss szabad levegőt napokon át, és egyetlen útja a kórterem és mosdó között vezet, persze, ezt is ülve, egy szobavécén, hálóingben, néha civil kívülállók között. No persze, a szemérmességünk nagy részét már a kezdet kezdetén le kell vetkőzni... Aztán az ágy, ami napokig, hetekig az "otthonává" válik. Sosem értettem a kórteremben medikusként ácsorogva a viziteken, miért van, hogy sok beteg szinte ráveti magát az orvosokra a kérdéseivel - hát most megértettem: nemigen lát az ember azon a 2-5 percen kívül doktort, legfeljebb, ha egészen indokolt esetben odahívatja az ügyeletest. Pláne, hogy az ismerős kezelőorvosom -aki egyébként mindent megtett értem és a gyógyulásomért- napokra elment konferenciázni. Na, akkor körülöttem megállt az élet. Aztán persze visszajött, de ettől még nem sikerült az utolsó 2 nap alatt -sőt utána még vagy 3 további napon át- megfelelő méretű mankót szerezni. Valahogy egy idő után az ember -legalábbis én- úgy kezdtem magam érezni, mint egy lágerlakó. Ki kellett találni egy napirendet, ami egyrészt túlélési stratégia, másrészt valahogy kapaszkodás a saját méltóságunkba. Pl. 3 naponta szigorúan hajat mostam, bár eleinte alig-alig tudtam a karjaim, könyökeim annyira hajlítani... de eszembe jutott, amit valahol olvastam egyszer, hogy a lágereket általában azok élték túl, aki megpróbálták minden körülmények között, legalább valamennyire megőrizni emberi mivoltukat, méltóságukat (pl. nők maradni). És közben az ember arra igyekszik figyelni, hogy a sokszor esetlegesnek tűnő kórházi történések között egy állandót fenntartson: a saját teste öngyógyító képességét...

Aztán végre valahára a szabadulás édesnek hitt percei, majd a keserű kiábrándulás, hogy sem a civil életünk, sem az otthonunk nem működik úgy, mint annak előtte. Az egyik első sokk az úttest túloldaláról való átkelés volt - mankóval. És utána sorban a többi: semmi, és értelemszerűen az otthonunk elsősorban, nem akadálymentes. Minden ötször annyi idő, és vagy ötször annyi fáradság. Érzékenyek vagyunk emiatt mindenre, és azok, akiktől a leginkább várnánk persze, nem eléggé türelmesek ehhez velünk. És a szobafogság -bár sokkal otthonosabb körülmények között- de folytatódik. Aztán persze otthon is kialakul valamiféle rendszer, de még hetekig nem érjük el a felső polcon a nyári ruháinkat, külön attrakció a tusoló peremén átjutni, és a kimosott ruhát is csak segítséggel tudjuk kiteregetni.

És még csak 3 hét és 3 nap telt el...

8 nap az örökkévalóság

" Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok." (Popper Péter)

Május 3án történt. Már amikor elindultam otthonról, éreztem, hogy az a nap nem az enyém. Így egyszer csak úgy döntöttem, félbehagyom, amit aznapra terveztem, és haza biciklizek. Ha nem így döntök, talán egy autó üt el, de így "csak" egy másik kerékpáros kanyarodott egyenesen, akarom mondani balra nekem... se karjelzés, se körültekintés. És innentől megváltozott minden, és akkor még nem is sejtettem mennyire. Három csontom tört el, de mivel először ezt nem éreztem, hagytam a balesetet okozó gyerekcsapatot elmenni mindenféle adat hátrahagyása nélkül. És majdnem saját lábamon bementem a kórházba... úgyhogy mostantól tudom, lehet sípcsonttöréssel sétálni, kétoldali orsócsonttöréssel farmert háromszor le, fel venni. Mivel nem mentő vitt be, az ambulanciáról majdnem elküldtek vizsgálat nélkül a járóbeteg szakrendelésre. És utána is csak egy ismerős professzor volt eleinte hajlandó velem foglalkozni, sőt még a röntgenbe is gyalog mentem. Mondjuk akkor már alig tudtam járni. És még órák múltak el fájdalomcsillapítás nélkül. Sőt, a CT-ben, mikor már tudták, hogy négyből egy végtagom vagyok képes használni -akkor már valóban nem mozogtak a könyökeim és a bal térdem a nagy fájdalom miatt- közölték karba tett kézzel, hogy másszak át a fekvőkocsiról a vizsgálóasztalra. És ez még csak a kezdet volt...

Ami ezek után jött, az a kórházban eltöltött 8 nap, örökre megváltoztatott bennem egy csomó dolgot. Most még egyrészt frissek az emlékek, még kavarognak, csapódnak, és a legfőbb kérdés, túl azon persze, hogy vajon hogyan fogok meggyógyulni, az, hogy vajon mi oka és értelme volt a történteknek. Mert volt tanulsága, nem is kevés és nem is súlytalan. Tervezek erről még sokat írni, mert annyiféle vetülete volt a történéseknek, annyi érzelmet felkavart bennem, és annyi mindent megváltoztatott, hogy nem tudom egyszerre kiírni magamból. Egy biztos -és visszakanyarodnék a fent idézett úriemberhez, aki szerint: vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak a földön fekve lehet látni. Most már én is tudom, hogy így van.