Az egyetemi főnököm, sokszor kérdezte meg a vizsgán a hallgatókat, hogy a betegek melyik joga nem korlátozható soha, egyetlen körülmény között sem. Sokszor eszembe jutott ez a kórházi ágyon töltött 8 napom alatt...
A betegség, az ágyhoz kötöttség, sőt a legkisebb korlátozottság is már önmagában kiszolgáltatottá tesz. Erre rögtön rájöttem, amikor a röntgenben felfeküdtem a beteghordó kocsira, és onnantól kezdve mintegy 6 napon keresztül nemigen mozoghattam önállóan. Sosem tapasztaltam még meg, milyen végtelenül elveszíti az ember a méltóságát, ha bármely testi szükségletéhez valakinek a segítségét kell kérnie. És azok az emberek, akiknek a dolguk lenne ez a segítés, nem egy esetben éreztetik, hogy mennyire terhükre van ez éppen... Aztán amikor az ember nem érzi a friss szabad levegőt napokon át, és egyetlen útja a kórterem és mosdó között vezet, persze, ezt is ülve, egy szobavécén, hálóingben, néha civil kívülállók között. No persze, a szemérmességünk nagy részét már a kezdet kezdetén le kell vetkőzni... Aztán az ágy, ami napokig, hetekig az "otthonává" válik. Sosem értettem a kórteremben medikusként ácsorogva a viziteken, miért van, hogy sok beteg szinte ráveti magát az orvosokra a kérdéseivel - hát most megértettem: nemigen lát az ember azon a 2-5 percen kívül doktort, legfeljebb, ha egészen indokolt esetben odahívatja az ügyeletest. Pláne, hogy az ismerős kezelőorvosom -aki egyébként mindent megtett értem és a gyógyulásomért- napokra elment konferenciázni. Na, akkor körülöttem megállt az élet. Aztán persze visszajött, de ettől még nem sikerült az utolsó 2 nap alatt -sőt utána még vagy 3 további napon át- megfelelő méretű mankót szerezni. Valahogy egy idő után az ember -legalábbis én- úgy kezdtem magam érezni, mint egy lágerlakó. Ki kellett találni egy napirendet, ami egyrészt túlélési stratégia, másrészt valahogy kapaszkodás a saját méltóságunkba. Pl. 3 naponta szigorúan hajat mostam, bár eleinte alig-alig tudtam a karjaim, könyökeim annyira hajlítani... de eszembe jutott, amit valahol olvastam egyszer, hogy a lágereket általában azok élték túl, aki megpróbálták minden körülmények között, legalább valamennyire megőrizni emberi mivoltukat, méltóságukat (pl. nők maradni). És közben az ember arra igyekszik figyelni, hogy a sokszor esetlegesnek tűnő kórházi történések között egy állandót fenntartson: a saját teste öngyógyító képességét...
Aztán végre valahára a szabadulás édesnek hitt percei, majd a keserű kiábrándulás, hogy sem a civil életünk, sem az otthonunk nem működik úgy, mint annak előtte. Az egyik első sokk az úttest túloldaláról való átkelés volt - mankóval. És utána sorban a többi: semmi, és értelemszerűen az otthonunk elsősorban, nem akadálymentes. Minden ötször annyi idő, és vagy ötször annyi fáradság. Érzékenyek vagyunk emiatt mindenre, és azok, akiktől a leginkább várnánk persze, nem eléggé türelmesek ehhez velünk. És a szobafogság -bár sokkal otthonosabb körülmények között- de folytatódik. Aztán persze otthon is kialakul valamiféle rendszer, de még hetekig nem érjük el a felső polcon a nyári ruháinkat, külön attrakció a tusoló peremén átjutni, és a kimosott ruhát is csak segítséggel tudjuk kiteregetni.
És még csak 3 hét és 3 nap telt el...
2 comments:
Olvastam pár éve egy érdekes orvosi kísérletről.(sajnos most nem találom a cikket) Emberek egy csoportja rendszeres, napi testedzést végzett, egy másik csoport pedig ugyanezt az időt fotelban ülve, de ugyanarról a gyakorlatsorról vetített filmet nézte.
A kísérlet végén meglepve tapasztalták, hogy azoknál is mértek izomnövekedést, akik "csak" üldögéltek.
Lehet, hogy neked is segítség lenne a "fejben" végzett rendszeres torna?! :)
Pl. ez 1., ez 2. és ez 3.
Múlt hét óta már gyógytornázok (a klinikán is és otthon is). Nagyon sokat javított a mozgásokon. Van persze még hová fejlődni...
Post a Comment