Aki halott

Odajött hozzám. A kertben, a diófa alatt ültem, és néztem a nyarat.
- Nanne - szólalt meg - aki halott, az ugye nem beszél?
Ránéztem:
- Nem, az nem beszél, kicsim.
- És akkor mit csinál?
Honnan jutottak eszébe ezek egy ötéves gyereknek... gondolkodtam el beszélgetés közben.
- Nem csinál semmit.
- Nem is játszik?
- Nem, játszani sem játszik...
Ezen eltöprengett.
- És ha én meghalok, én sem játszhatok és nem is beszélhetek veled meg anyáékkal?
Úgy éreztem, elönti szemem a könny, de összeszedtem magam. Éreztem, hogy milyen szomorúsággal vegyes szorongás bujkál a szavai mögött.
- Kicsim, te még nagyon sokára fogsz meghalni... -tudtam, hogy ez nem igazán válasz a kérdésére, de nem jutott semmi más eszembe, amivel megnyugtathattam volna.
Elgondolkodott, de nem kérdezett többet. Hasonlít... a távoli jövőbe tolja a dolgokat, amivel nem képes még szembenézni.
- Megyek nagyival locsolni! - közölte és elszaladt fontos teendői után.
Én meg ottmaradtam, de már nem láttam sem a diófát, sem a kertet, sem a nyarat. Eszembe jutott, én már mióta vagyok halott... pedig beszélek, néha játszok, és olyan, mintha élnék. De belül már csak valami sötét hidegséget érzek, és megszűnt minden, ami miatt reggel érdemes felébredni és érezni, hogy élek. Elfordítottam a fejem, és láttam, ahogy locsolja a virágokat és közben kacag, ahogy néha belenyúl a szivárványszínű vízsugárba... és csak reménykedtem, neki nem kell megtudnia, hogy meghalhat az ember lelke úgy, hogy a teste még él egy darabig.