Gyerekként az ember egészen másként képzeli el az életet. Aztán lassan megszokja, hogy minden másként van. Én persze sokáig hittem, hogy létezik kristálytisztaság.
Aztán 17 évesen megismertem valakit, aki sok évvel később azt mondta, én nem is tudok mást tenni, egyszerűen csak szeretek. Én persze akkor már nem őt szerettem, de sok éven át a legfontosabb volt számomra. Úgy hittem, hogy nem is lehet az másként, mint hogy én szeretek, de nem szeretnek viszont, vagy nem annyira, mint amennyit én adok. Vele megtanultam, mi a másság. Aztán jött egy másik valaki, és én átéltem a kristálytiszta érzelmet, elhittem, hogy engem is lehet szeretni. Nem sokat gondolkodtam, hogy átadhatom-e magam ennek az érzésnek, még akkor sem, ha tudtam, sok fájdalommal fogok fizetni. Vele megtanultam, mi az azonosság, amit mégis el lehet veszíteni. Aztán évekkel később megint találkoztam valakivel, akivel ismét megérintett ez az áttetszően tiszta, kéklő érzés... De akkor már nagyon sokat gondolkodtam, tépelődtem, megengedhetem-e magamnak ezt... merjem-e magam átengedni az érzésnek, és merjek-e belefeküdni a sekély vízbe. És aztán elmúlt minden és sötét lett.
És ma úgy hiszem, hogy elveszett belőlem a képessége a kristálytisztaságnak, mert mindenki elvitt belőlem, és én már nem vagyok képes többé érezni azt, amiről nagyon sokáig azt hittem, az egyetlen, ami éltetni tud.
No comments:
Post a Comment