Amikor kicsi gyerek voltam és láttam rajzfilmen meg elolvasták nekem a kis hableány történetét, teljesen kétségbeestem a mese végén. Akkor még nem tudtam elfogadni, hogy meghalhat aki jó, elveszíthetjük, akit szeretünk és nem mindig az győz, aki az igazságért küzd. Ahányszor újra hallgattam a történetet, valahol legbelül mindig azt vártam és reméltem, hogy a végén jóra fordul minden, és megváltozik az általam ismert végkifejlet. Aztán megváltozott valami, megtanultam, hogy az életben is mindig fájdalommal kell fizetnünk minden jóért... Isten ad, hogy elvegyen. Nem emlékszem már, pontosan hogyan történt ez -valószínűleg nem is egy pillanat szerű változás volt- de egy idő után már nem kedveltem a heppienddel végződő történeteket. Azokat a filmeket és olvasmányokat szerettem, ahol végül elpusztul, aki azért az eszményért harcolt, amiért végül meg kellett halnia. Talán egyszerűen csak felnőttem, vagy a lelkem egy része felnőtt... de talán van egy része a lelkemnek, ami magyarázatot vár arra, hogy miért kell a kis hableánynak mindig életét adnia azért, hogy szeressék.
1 comment:
Rokon lelkem :) Olyan dühös voltam ezért a befejezésért Andersenre. Nem tudtam neki megbocsátani. Miért nem írta le például, vagy rajzolta le, vagy pantomimezte el, vagy valami. Miért nem ravaszkodott egy kicsit? Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy y van az a szerelem, ami nem tűri a ravaszkodást
Post a Comment