Most, hogy itt vagyunk a Bükkben az emberben megtisztulnak a gondolatok. Már 2-3 nap után azt éreztem, mindig így kellene élni... reggel felkelni, megtenni naponta 15 km-t, megvacsorázni, aztán nyugovóra térni. Kitölti ez az ember napját (na meg persze a túrákról a bolgbejegyzések írása :) ) És mennyivel emberibb ez a világ...
Persze, néha az Isten felemeli a mutatóujját figyelmeztetve, hogy kis parányok vagyunk a természet közepén. Látom a májusi hosszas esőzések után visszamaradt kőomlásokat, hegyoldal megcsúszásokat, útalámosásokat, sőt, sok helyen még a homokzsákok is ott vannak a Garadna és a Szinva mentén. Sokszor arra gondolok, csak mi, emberek tudunk olyan pökhendien gondolkodni, hogy azt hisszük, a természet romboló (és persze egyben építő) ereje megáll az országutak padkájánál. Hát nem áll meg. Mint ahogy bontja a hegyek tetején a hatalmas sziklákat is, és kidönti a fákat, persze mindezt azért, hogy új élet születhessen belőlük és a helyükön. És én ezt minél többet nézem, figyelem, annál inkább valami mélységes tiszteletet érzek a természet iránt. Sőt, egyre inkább hiszem, ha van Isten, akkor itt vagyunk hozzá a legközelebb, nem az épített templomainkban. És aki már látott a Bükkben vihart vagy térdig érő havat, az tudja, miről beszélek.
Beíratott minket az Isten az alázat iskolájába.
No comments:
Post a Comment