Hallelujah

Karácsonyra...

A vándor s a darvak

A történet onnan indult, hogy két igazi, a szó nemes értelmében értelmiségi ismerősöm -egyiküknek nem alacsony a beosztása- is támogatásáról és egyetértéséről biztosított a Facebook-on általam közzétett (like-olt :) ) cikkek, vélemények, blogbejegyzések és az azokhoz írt kommentjeim kapcsán. Szigorúan privátban...

És akkor bennem elkezdtek sorakozni a kérdések:

Milyen ország az, aminek értelmisége nem mer kiállni a saját véleménye, vagy a vele azonos elveket vallók mellett egy közösségi oldalon? Milyen ország az, ahol akinek véleménye van, csak akkor elfogadható, ha az épp kormányzati konform? Milyen ország az, ahol félnek azok, akik értéket teremtenek? Milyen ország az, ahol a legalacsonyabb szinten sem szakmai szempontok döntenek, hanem önös, és ami még rosszabb, olyan érdekek, amit csak a vélt ellenségbe belerúgás tud magyarázni vagy egyszerű politikai konformizmus? Milyen ország az, ahol nem lehet megélni abból, amit az ember évtizedeken át tanult, és alig néhanyad magával űzi, tudja, műveli? Milyen ország az, ahol a gyalogosok az életükért szaladnak a zebrán, ahol a hangosan zenélő szomszéd kizárólag a hangos zenéje túlharsogásából ért? Milyen ország az, ahol mindezt lehajtott fejjel tűrjük, és olyan képtelen hazugságokat hagyunk a vezetőink által a képünkbe vágni, hogy egy kisiskolás is azonnal rájönne? Milyen ország az, ahol egyik prominensünk külföldi interjúja kapcsán azt kérdezik, vajon az illető drogozik? Milyen ország az, amelyik hagyja a zsidózást a demokrácia jelképének tartott parlamentben és kiad egy köztörvényes bűnözőt, tudván tudva, hogy hazájában szabadon engedik? Milyen ország az, amelyik engedi, hogy saját és gyermekei jövőjét élje fel egy semmi másra, csak a hatalomra éhes csoport és amelyik saját utánpótlását, a fiatalokat, egyetemistákat, főiskolásokat lehetetleníti el?

Én most csak várok... a darvakra, a vándorra... és a hétfői állásinterjúra...

Tövismadarak

Ülök itthon, nézem a tetőtéri ablakon át a délre húzó darvakat a hóesésben, megadóan várom, hogy napról-napra egyre sötétebb legyen, és közben ilyesmiken gondolkodom:

"Hát ez a különbség kettőjük között!, gondolta Meggie diadalmasan, ezt sejdítette, mióta megismerkedtek. Ralph atya soha nem esett volna bele ilyen látható csapdába, de ebből az emberből hiányzik minden érzékenység, nincs beépített antennája, amivel érzékelné, hogy mi rejlik a felszín alatt. Úgy lovagol végig az életen, hogy fogalma sincs róla, milyen bonyolult az, hogy milyen fájdalmas is."

/Colleen McCullough: Tövismadarak, fordította: Göncz Árpád/

A másik blog

Elkezdtem anno írni, de nem tudom, van-e még értelme külön szedni. Egyre inkább úgyis minden erről az elszomorító valóságról szól. A szándék persze eredetileg az volt, hogy az engem érintő vagy általam tapasztalt társadalmi működésképtelenségekről írjak, de azt hiszem, kedvem szegte, hogy annyit lehetne a nem működő rendszerek országáról írni, hogy másra sem jutna időm. No persze... lassan másom sincs, csak az időm.

Hencida

A minap olvastam egy elgondolkodtató "irományt". Egy sérült, háromlábú kutyáról van szó, akit próbál örökbe adni ideiglenes befogadója. Mindennapi történet, legyinthetnénk... És sajnos, valóban az. Viszont van az írásban egy nagyon elgondolkodtató részlet, miszerint eddig Magyarországon még sosem sikerült ilyen sérült állatnak gazdát találni, korábban mindhárom amputált lábú kutyusuknak Németországban sikerült gazdira lelnie... No igen, van ebben valami, ami nagyon is jellemzi ennek a két társadalomnak a hatalmas különbségét. Egy működő közösségben ilyesmit is fel lehet vállalni, tudniillik, hogy az élet, az emberek és kutyák sem tökéletesek. Néha sajnos egy lábbal kevesebb jut nekik... de ott ezt el tudják fogadni, és be tudnak fogadni egy ilyen jószágot. Sőt, felteszem, még el is jönnek érte, de legalábbis a szállítás költségét állják. Nem véletlenül mondják, hogy egy társadalom állapotát híven tükrözi az, ahogyan az állataival bánik. Lám, ellentétben velünk, egy német család képes arra, hogy felvállaljon egy ilyen sérült állapotú társat, és képes ezt elfogadva, természetesnek kezelve, gondoskodni egy ilyen élőlényről... Mi mikor leszünk képesek legalább szembenézni ezzel?

Bándy Kata balladája

Megöltek két fiatalt, egy nagyon fiatal, 11 éves kisfiút, és még a nyáron egy huszonéves lányt. Mindkét történet ismert és mindkét történet nagy vihart váltott ki. Én most mégsem közvetlenül ezekről írnék, hanem arról, ami ezek és más, korábbi, ezektől egészen független impulzusok hatására lecsapódott bennem: arról a virtuális erőszak hullámról, ami ezek hatására keletkezett, elszabadult, kordában nem tartott indulatokról és gazdáikról. Az internet fröcsög tőlük. És a halálbüntetés visszaállítását kívánóktól.

A minap azt írta valaki nekem itt a blogon, örül, hogy a munkámról is írok. Ritkán szoktam, valóban, de most esedékesé vált, mert erről mindig a következő jut eszembe:

Ezeket az indulatos embereket, akik mindenképpen ásóval-kapával-kaszával a kezükben ölni akarnak, persze előre megfontoltan - egyszer csak úgy odaállítanám, hogy nézzenek végig egy boncolást, egy ilyen helyszínelést... biztos vagyok benne, ők is, meg a mentében masírozó legények nagy része is gyorsan elbizonytalanodna még a holttest látványától is. Aki valaha volt ilyesmi közelében, látott halott embereket, az ritkán szól. Inkább csak hallgat. Tiszteli a halált és az életet is.

És még valami nagyon fontos. Miután meghalt a lánya, mert megölték, Bándy Edit -aki számomra végtelenül tiszteletre méltóan végig higgadt tudott maradni és elhatárolódott ettől a szennytől- felrakott egy gyönyörűszép verset a Facebook üzenőfalára (sajnos, már régen nincs ott). Álljon itt most ez a vers, emlékére azoknak, akiknek számunkra felfoghatatlanul és látszólag értelmetlenül kellett odavesznie:

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasz, néma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellő, halk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árny, hűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.

Halottak napja

további képek

Érdekes dolgot vettem észre magamon az utóbbi években. Mániákusan kezdem kedvelni a temetők hangulatát... a skorpió mivoltom újabb bizonyítékaként. Nem feltétlen a legkézenfekvőbb analógia, a halál gondolata vonz, hanem az a spirituális gondolathalmaz, ami ilyenkor elér. Most, amikor halottak napján kint voltunk, szinte folyamatosan elmélkedtem, és azon járt az agyam, mit fogok ebből papírra, azaz blogra vetni...

A családi sírok rendre látogatása után én minden évben gyújtok egy gyertyát azoknak a leginkább német nemzetiségű katonáknak a sírjánál, akik itt vannak eltemetve... Valahogy olyan kötelességszerűnek érzem ezeknél a nem gondozott síroknál egy pár percre megállni (egyébként nagyon tetszenek a sírhant nélküli sírok). És idén eszembe jutott egy történet, amit úgy 2 évvel ezelőtt hallottam a Svájcban élő Krompecher professzortól, aki a halál utáni személyazonosítás elismert nemzetközi szaktekintélye. Történt, hogy egy repülőgép szerencsétlenség áldozatai között azonosították egy európai (talán német?) fiatal lány holttestét, akit szülei hazaszállíttattak, és otthon eltemettek. Évekkel később kiderült, hogy valamiféle tévedés folytán nem az ő lányuk nyugszik a sírban, szóval elcseréltek két holttestet... És akkor megkérdezték a szülőket, most mi lesz. A következő válasznál kevés meghatóbbat hallottam életemben - azt mondta egyikőjük: ők már itt, ezt a sírt fogják továbbra is gondozni úgy, mintha az édeslányuké lenne, és remélik, valahol ott a távolban az ő lányuk sírját is így gondozza valaki. És valóban... egy valamit nagyon megtanultam az évek alatt, amíg a munkám a halottakhoz kötött: a halálban egyformák vagyunk. Kivétel nélkül mindenki. És meztelenek, minden értelemben. Ott már nem számít, kik voltunk az életben, mennyi pénzünk, hatalmunk, státuszunk, milyen bőrszínünk, magasságunk volt... és lám, még az is mindegy, hol nyugszunk. A halálunkban egyenlővé válunk... Svájcban, Németországban, Dél-Amerikában, vagy éppen itt Magyarországon, a II. világháborús katona síroknál.

Egy tüntetés képekben

Dead Can Dance

Tegnap életemben először láttam és hallottam élőben a Dead Can Dance együttest. Ez végülis nem csoda, hiszen több, mint évtizedes tetszhalott állapotból feléledve turnézzák most körül a világot.

Nem szoktam és most sem fogok kritikát írni: kritikának itt van ez az írás. Meg kell mondjam, nem értek vele egyet, de megértem. Párom, aki elkísért, azt mondta, sosem fogja szeretni és hallgatni ezt a zenét, de amit csináltak az igazán profi volt. Bevallom, nekem gyengém, mióta először hallottam. És tetszenek az új számok is, az új album is. A koncert magával ragadó és már-már tökéletes volt. Lisa Gerrard hangja bámulatosan tiszta, erős, éteri... ahogy valaki a zenéjüket is jellemezte. Amit csináltak tegnap este, az valóban profi munka volt. Látványos. A hangosítás is megdöbbentően jó volt... csupán -és most leszámítva az estét megkeserítő fejfájásom- de szinte hallgathatatlanul hangos volt. Nem tudom, mi ültünk-e rossz helyen, de bántóan hangos volt. És ez nagyon rosszul esett... és itt értem meg valahol a fenti kritika íróját; rosszul esett, hogy ők is beleestek korunk legnagyobb csapdájába, hogy azt gondolják, a mennyiség, a túlszárnyalás, a minél többet-nagyobbat-drágábbat a lényeg... pedig itt is igaz: a (kicsit) kevesebb több lett volna. Pedig csupa jót akartam írni és gondolni, mert a zenéjük megérdemelné, mert úgy gondolom, ha nem is egyedi, de eléggé unikális hangzást képviselnek.

Mindennek ellenére engem elvarázsoltak, voltak pillanatok, mikor egészen úgy éreztem, eggyé válok ezzel a gyönyörű zenével, nemcsak felém, belőlem is árad Lisa Gerrard éneke. Örülök, hogy ott lehettem.

Az iránytű meséje, avagy a kiselefánt visszaüzen

Egyik kedvenc filmem egyik kedvenc jelenetében hangzik el: "Talán tudta, amit én még nem... hogy a Föld azért kerek, hogy ne lássuk túl messze előre az utat magunk előtt."

Egyszer valaki megkérdezte hajdani barátnémat, hogy mi az, amitől a legjobban fél, és ő erre azt válaszolta: attól, hogy minden így marad, nem változik. Igen, talán ez az, amitől még a változásnál is jobban félünk... de vajon ha tudnánk előre, mi vár ránk a Föld gömbölyűségén túl, bele mernénk-e vágni... Sok megválaszolhatatlan kérdés.

Pedig milyen sokszor érezzük úgy, de jó lenne látni, mit hoz a jövő, mit hoz a változás... Hogy tudjunk "jól" dönteni. De vajon van-e jó döntés, és egyáltalán, tényleg dönthetünk, vagy van egyfajta karmánk?

A döntéseink... Kórházi szobatársnőm mesélte már "kinti" találkozásunk alkalmával, hogy amikor problémák adódtak a párjával kapcsolatban -és valljuk be, a rózsaszín kezdetek után ezek mindig vannak- azt mondta neki, egyébként igen bölcs édesanyja: egy döntésnél, választásnál mindig azt kell mérlegre tenni, megéri-e ez a kapcsolat ezt a kompromisszumot, tud-e annyit adni, hogy ezzel a helyzettel megbéküljek. Sokszor gondolok erre; és hozzáteszem még magamban: lehet sokféle döntést, elhatározást meghozni, csak tisztában kell lennünk azzal, és legalább magunk előtt őszintén be kell vallanunk, miért vállalunk fel egy szituációt, egy kompromisszumot... Mert néha van olyan, amikor olyan prioritások lépnek életbe, hogy felvállalunk sok mindent... és nagyon sok mindent el lehet viselni, ha tudjuk, miért tesszük. De ahhoz tudni kell... és hinni, hogy nem marad minden így örökre.

* * *

Nem nagyon megy ma az írás... és általában, mostanában valahogy inkább hallgatok, de most ezt meg szerettem volna írni. Vagy inkább úgy mondanám, írni akartam valamit. :)

Legalja.hu

Mától nem nézek m1 Híradót. Bár bevallom töredelmesen, kb. 2 percet nem láttam a műsorból, de a botrányos tegnapi éjszakai parlamenti ülésről nem volt szó, viszont nap mint nap beszámolnak már nem csak magyarországi, de romániai, erdélyi balesetekről is. Sőt, azt is megtudhattuk, hogy a nemzeti vágtán részt vesz az egyik műsorvezető, Szöllősi Györgyi is. Hozzávéve, hogy pár másodperc eltéréssel adja ugyanezt az m2 is, azt kell mondjam, ki kellene dobni a tévét is, mivel a kereskedelmi adókat évek óta nem nézem már... Hát hajrá magyarok, ha ez kell, de ezentúl nélkülem.

Pipacsvirág Mórahalmon

Tegnap Mórahalmon voltunk az Erzsébet fürdőben. Meglepődtem. Bevallom, arra számítottam, hogy hasonló lesz a helyzet, mint múlt hétvégén a dorogi tónál. Kétségtelen, nagyon sok vendég volt, ez már a környéken parkoló autók számából kiderült. Én pedig utálom a tömeget. Bent viszont kellemes meglepetés fogadott. Bár érezhetően sokan voltak, mégis elég nagy ahhoz a terület, hogy ez nem vált zavaróvá, még az én értelmezésem szerint sem. A medencékben is kulturált volt a helyzet, sőt még a szaunákban is. Nem is értem... mégiscsak jobb itt, vidéken. :)

Másik élményem -mert ugye a strandon legalább van idő és alkalom olvasni- Schaffer Erzsébet Pipacsvirágom című novellakötete. A szerző ezeket az írásait korábban a Nők lapjában publikálta hétről hétre Történetek útközben címmel. Néhányat már akkoriban olvastam. (Egyébként a Nők lapját azon ritka folyóiratok között tartom számon, amelyek az idők próbáját kiállva minőségiek tudtak maradni.) Igen jól megírt kis történetek ezek, és árad belőlük az a finom, de jól tapintható nosztalgia, ami olyan ismerős nekem... főként mostanság. Az az otthonos itthon-vagyok érzés. Nemrég megvettem a Szép Házak legújabb példányát, mert a címlapon egy gyönyörű tornácos ház volt látható. Belül viszont hihetetlen csalódás volt az újság. Ezen az egy házon kívül csak és kizárólag a kubista kő-fém-üveg szörnyek töltötték meg a lapot. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy egy ilyen ne kerülhetne bemutatásra és biztosan építészeti értéket is képviselhet, bár erősen kétlem, hogy ezekben a rideg terekben a lakók jól érzik magukat... nincs bennük az az itthon-vagyok érzés. De azt mégis túlzásnak érzem, hogy egy ilyen szaklap szinte csak és kizárólag ezeket favorizálja. Viszont azért az egy tornácos házért megérte. És abban a házban nem csak ez tornácosság volt a nagyszerű, hanem hogy ez nem egy enyészettől megmentett, felújított épület, hanem egy új építésű! Jól esik látni, hogy vannak még emberek, akik -úgy tűnik- hasonlóan gondolkodnak erről, mint én. Tudniillik, hogy az lenne az ideális és igazán autentikus, ha ilyen módon próbálnánk meg a gyökereinkből táplálkozni. Mint például Ausztriában. És nem csak a felújításkor, hanem akkor is, ha újat hozunk létre. És ahogy ezen morfondíroztam tegnap a kánikulában, rájöttem, hogy miért is szeretem azt mostanában, hogy vállalkozó vagyok. Pedig anyagilag nem biztos, hogy megéri, és a választást is kényszer szülte... Viszont ezzel valahogy kicsit úgy élhetek, abban a nekem kedves, konzervatív világban, hogy azért mégsem szakadok el a mai valóságtól. Otthon vagyok és háziasszonykodom, de mégis kenyérkereső vagyok. Egyszerre létezhetek a mai valóban és abban az ódon csurgatottméz-ragyogásban a brokátsötétítők között, ahogy Schaffer Erzsébet írta.

(fotó: Nógrádi Csaba )

Mindennapi varázsoló

Először csak leültem, és hagytam, hogy a meleg kellemesen körülvegyen. Szoktam a helyem, és hagytam, hogy a körülvevő megszokjon engem. A füvek, méhek, a diófa lombjának zöldje. Aztán hagytam, hogy meglássam a színeket, és eljussanak hozzám az illatok, a meggyé, a levágott ágaké és földé. Aztán hagytam, hogy megmutassák magukat a lények, hogy észrevegyem, mennyi isten-teremtmény nyüzsög, repked, mászik és illan körülöttem. Először csak a károgásuk hallottam, aztán megjelent a magasban és leszállt a part menti nyárfákra egy dolmányos varjú pár. Jöttek szépen sorban a cinkék, verebek, zöldikék, és ott kerengett egy egerészölyv is. De a hangjával jelezte, hogy itt van a sárgarigó és a poszáta. Ott vadászott pár méterre egy tövisszúró gébics, óvatlan pillanatában ki tudtam figyelni a fészkét is, és bár a szorgos szülők két percenként hordták a zsákmányt, megnéztem a már majdnem kirepülő fiókákat is, sőt még egy etetést is engedték, hogy lássak. A nyüzsgő élet mindenhonnan figyelt, és mégis csend volt, olyan zümmögős csend. És végtelenül tiszta nyugalom.

Ha most azt gondolja a tisztelt olvasó, hogy ehhez az édeni környezethez valami különleges hely kell, akkor elárulom, hogy mindössze egy Deszk határában lévő kiskertig kell elmenni. Vagy egy másik telekig... mindenkinek a saját csodavilágáig.

Járkáló

Sosem gondoltam volna -nyilván, mivel a csecsemőkorom végéről nincsenek már meg az emlékeim- hogy a járás ekkora örömöt tud okozni. Bár még orvosilag nincs jóváhagyva, de a lakásban már próbálom a bal lábam rábírni a normál -vagy legalábbis ahhoz közelítő- használatra. Pár napja mérve már 4 cm (!) volt a körfogat különbség a jobb combom javára, ami iszonyú sok. Sajnos, érzem is, mennyivel gyengébb lett az izomtömeg vesztésnek köszönhetően a bal. Úgyhogy most a fő feladat, hogy megerősítem annyira a bal lábam, hogy ne érezzem ezt az örömet, amikor lépegetek, hanem a rendes, normális napi tevékenység részét képezze az, hogy járok.

Egyébként a büntetőügy lassan lezárul -büntethetőséget kizáró ok miatt, viszont engem azóta sem kerestek meg (még?) azok, akik ezt okozták...

Kacsaláb

Tegnap, valami érthetetlen oknál fogva elkezdtem ismét böngészni a vidéki ingatalnok piacát, és találtam egy képeken gyönyörű, idilli helyen lévő, újszerű házat, egy innen kb. 25 km-re lévő településen... kb. a lakásom árában. Szerelem első látásra. E-mail a vidéken tartózkodó páromnak, a tárgy: ezt vegyük meg!

Aztán ma elkezdtem kutakodni a neten a vidékre költözéssel kapcsolatban - mire nem jó a táppénzes kényszerpihenő - és találtam egy nagyon jó blogot: http://kikoltozes.blog.hu/. Elbizonytalanodtam. Hiába kerget az őrületbe minden délután az alsó szomszédunk kamaszfiának sütőrácsot rezonáltató "zenéje", azért talán mégsem a Távol Afrikától c. filmből kellene kiindulni... :)

(fotó forrása: otthonedes.blog.hu)

Mégis!

Most olyan ujjongó öröm van bennem, hogy le kell írjam, a dolgok jóra tudnak fordulni és az emberek jók tudnak lenni! Ma megtudtam, hogy a sajtófelhívásra jelentkezett a baleset amúgy gyerekkorú okozójának édesapja a rendőrségen, és hogy az előző bejegyzésben említettek egyike és másika között szerelem szövődött!

Mégis milyen csodálatos az élet kavargása, és ahogy rossz napok, úgy ilyen jó napok is vannak!

Egy kisebb Isten gyermekei

A valóság soha nem tündérmese, de nagyon igaz, hogy mindenben és minden körülmények között meg lehet látni a jót. Ha van szemünk hozzá...

És meg kell mondjam, a fájdalmas élmények mellett kaptam nagyszerű, sőt pótolhatatlan és megismételhetetlen dolgokat a kórházban eltöltött idő alatt is. Már írtam, hogy kutatom, mi volt az, ami miatt ennek így kellett történnie. Nos, volt valami, amire még ott bent rájöttem: találkozhattam csodálatos és különleges emberekkel.

Először is Adrienn, a szobatársam. Pontosabban a második éjszakától volt az. Az első estét egy másik osztályon töltöttem, aztán másnap -mint utóbb megtudtam egyes ápolók nemtetszése közepette- átkerültem a kezelőorvosom osztályára egy kétágyas szobába. Eleinte, inkább talán csak a jólneveltség okán beszélgettünk, aztán szépen lassan, egyre többet megtudtunk egymásról, és egyre jobban megkedveltük egymást. Rájöttünk, mennyi hasonlóság van az életünkben és a közös, mások által a maga valójában átélhetetlen helyzet teljesen összekovácsolt bennünket. Sokszor együtt nevettünk -amikor mást már nem lehetett tenni- a néha szürreálisba hajló, tragikomikus helyzeteken, kielemeztük a kórház-üzem munkafolyamatait és szereplőit egyaránt. De beszélgettünk sok minden másról is: életről, halálról, könyvekről, ezotériáról, filozófiáról. Merthogy Adri államvizsga előtt álló filozófus hallgató, és mivel egyikőnk sem nézett tévét, amíg sok kórteremben az aktuális agymosó műsor ment, mi vagy olvastunk, vagy beszélgettünk. És azt hiszem, nagyon remélem, ez nem marad abba... Miután én hazakerültem, azóta e-mailben tartjuk a kapcsolatot és többször meglátogattam, amikor épp gyógytornára kellett mennem. (Pár napja már ő is hazamehetett egyébként.) Meggyőződésem, hogy nem véletlen ez a találkozás, és hogy lesz még közünk a jövőben is egymáshoz.

De voltak ott mások is... És bár sok negatív tapasztalatot gyűjtöttem a személyzetről, de emellett el kell ismerjem, voltak a munkájukat teljes odaadással és a betegekkel szemben igazi empátiával végzők. Hálával és tisztelettel tartozom az osztály két fiú ápolójának például, akik közül az egyiknek mindig volt pár jópofa megjegyzése, hogy mosolyt csaljon az arcunkra, a másiknak pedig egy jó könyve, hogy ne unatkozzunk.

És aki miatt a bejegyzés a címét kapta... kétségkívül a legkülönlegesebb ember, akit utamba hozott a sorsom az alatt a 8 nap alatt, az a hölgy volt, aki nem kevés nyelven beszélt, köztük folyékonyan Japánul, végzettségét és korábbi munkáját tekintve műszaki (ha jól emlékszem, nagyon speciális területhez, az autógyártáshoz értő) szakfordító volt, rendkívüli műveltséggel és olvasottsággal... Amikor arra járt, éppen szóba került az említett film, de volt szó irodalomról és festményekről is, mert Adriennt a festőművészet érdekelte. Egyébként ez az illető takarítónő volt a klinikán. De amikor beszélgetni kezdtünk, nem két beteg és egy takarítónő beszélgetett, hanem egy kisebb Isten gyermekei találkoztak.

Verébmese

Az utóbbi napokban megjelentek az erkélyre kirakott cinkegolyókon a verebek. Na persze, az én hibám, hogy nem vettem be a golyókat, dehát miután egész télen szinte semmilyen madár nem járt rájuk, feleslegesnek éreztem. Eleinte csak hébe-hóba jött egy-két barna sapkás, aztán egyre többen lettek (működött a hírmondó :) ), végül már csapatostul ostromolták a téli elemózsiát. Ha épp kint voltunk az erkélyen, a kis szemtelenek a hársfákon csipogtak méltatlankodva. Mostanra szinte elfogytak a gombócok, én pedig arra gondoltam, hogy ha végképp elkopnak, vége lesz a gyereknapnak, majd legközelebb ősz végén rakok ki megint. Aztán eszembe jutott, hogy emberben is van ilyen, aki így viselkedik, mint ezek a kis madarak... már rég nem ott lenne a helye, ahol van, benne él mások életében akkor is, amikor már jó ideje a saját maga által választott életet kellene élnie.

Hogyan kell betegnek lenni?

Mottó: "Az egyetlen betegjog, amelyik semmilyen körülmények között nem korlátozható, az emberi méltósághoz való jog."

                                         fotó: Newsha Tavakolian

Az egyetemi főnököm, sokszor kérdezte meg a vizsgán a hallgatókat, hogy a betegek melyik joga nem korlátozható soha, egyetlen körülmény között sem. Sokszor eszembe jutott ez a kórházi ágyon töltött 8 napom alatt...

A betegség, az ágyhoz kötöttség, sőt a legkisebb korlátozottság is már önmagában kiszolgáltatottá tesz. Erre rögtön rájöttem, amikor a röntgenben felfeküdtem a beteghordó kocsira, és onnantól kezdve mintegy 6 napon keresztül nemigen mozoghattam önállóan. Sosem tapasztaltam még meg, milyen végtelenül elveszíti az ember a méltóságát, ha bármely testi szükségletéhez valakinek a segítségét kell kérnie. És azok az emberek, akiknek a dolguk lenne ez a segítés, nem egy esetben éreztetik, hogy mennyire terhükre van ez éppen... Aztán amikor az ember nem érzi a friss szabad levegőt napokon át, és egyetlen útja a kórterem és mosdó között vezet, persze, ezt is ülve, egy szobavécén, hálóingben, néha civil kívülállók között. No persze, a szemérmességünk nagy részét már a kezdet kezdetén le kell vetkőzni... Aztán az ágy, ami napokig, hetekig az "otthonává" válik. Sosem értettem a kórteremben medikusként ácsorogva a viziteken, miért van, hogy sok beteg szinte ráveti magát az orvosokra a kérdéseivel - hát most megértettem: nemigen lát az ember azon a 2-5 percen kívül doktort, legfeljebb, ha egészen indokolt esetben odahívatja az ügyeletest. Pláne, hogy az ismerős kezelőorvosom -aki egyébként mindent megtett értem és a gyógyulásomért- napokra elment konferenciázni. Na, akkor körülöttem megállt az élet. Aztán persze visszajött, de ettől még nem sikerült az utolsó 2 nap alatt -sőt utána még vagy 3 további napon át- megfelelő méretű mankót szerezni. Valahogy egy idő után az ember -legalábbis én- úgy kezdtem magam érezni, mint egy lágerlakó. Ki kellett találni egy napirendet, ami egyrészt túlélési stratégia, másrészt valahogy kapaszkodás a saját méltóságunkba. Pl. 3 naponta szigorúan hajat mostam, bár eleinte alig-alig tudtam a karjaim, könyökeim annyira hajlítani... de eszembe jutott, amit valahol olvastam egyszer, hogy a lágereket általában azok élték túl, aki megpróbálták minden körülmények között, legalább valamennyire megőrizni emberi mivoltukat, méltóságukat (pl. nők maradni). És közben az ember arra igyekszik figyelni, hogy a sokszor esetlegesnek tűnő kórházi történések között egy állandót fenntartson: a saját teste öngyógyító képességét...

Aztán végre valahára a szabadulás édesnek hitt percei, majd a keserű kiábrándulás, hogy sem a civil életünk, sem az otthonunk nem működik úgy, mint annak előtte. Az egyik első sokk az úttest túloldaláról való átkelés volt - mankóval. És utána sorban a többi: semmi, és értelemszerűen az otthonunk elsősorban, nem akadálymentes. Minden ötször annyi idő, és vagy ötször annyi fáradság. Érzékenyek vagyunk emiatt mindenre, és azok, akiktől a leginkább várnánk persze, nem eléggé türelmesek ehhez velünk. És a szobafogság -bár sokkal otthonosabb körülmények között- de folytatódik. Aztán persze otthon is kialakul valamiféle rendszer, de még hetekig nem érjük el a felső polcon a nyári ruháinkat, külön attrakció a tusoló peremén átjutni, és a kimosott ruhát is csak segítséggel tudjuk kiteregetni.

És még csak 3 hét és 3 nap telt el...

8 nap az örökkévalóság

" Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok." (Popper Péter)

Május 3án történt. Már amikor elindultam otthonról, éreztem, hogy az a nap nem az enyém. Így egyszer csak úgy döntöttem, félbehagyom, amit aznapra terveztem, és haza biciklizek. Ha nem így döntök, talán egy autó üt el, de így "csak" egy másik kerékpáros kanyarodott egyenesen, akarom mondani balra nekem... se karjelzés, se körültekintés. És innentől megváltozott minden, és akkor még nem is sejtettem mennyire. Három csontom tört el, de mivel először ezt nem éreztem, hagytam a balesetet okozó gyerekcsapatot elmenni mindenféle adat hátrahagyása nélkül. És majdnem saját lábamon bementem a kórházba... úgyhogy mostantól tudom, lehet sípcsonttöréssel sétálni, kétoldali orsócsonttöréssel farmert háromszor le, fel venni. Mivel nem mentő vitt be, az ambulanciáról majdnem elküldtek vizsgálat nélkül a járóbeteg szakrendelésre. És utána is csak egy ismerős professzor volt eleinte hajlandó velem foglalkozni, sőt még a röntgenbe is gyalog mentem. Mondjuk akkor már alig tudtam járni. És még órák múltak el fájdalomcsillapítás nélkül. Sőt, a CT-ben, mikor már tudták, hogy négyből egy végtagom vagyok képes használni -akkor már valóban nem mozogtak a könyökeim és a bal térdem a nagy fájdalom miatt- közölték karba tett kézzel, hogy másszak át a fekvőkocsiról a vizsgálóasztalra. És ez még csak a kezdet volt...

Ami ezek után jött, az a kórházban eltöltött 8 nap, örökre megváltoztatott bennem egy csomó dolgot. Most még egyrészt frissek az emlékek, még kavarognak, csapódnak, és a legfőbb kérdés, túl azon persze, hogy vajon hogyan fogok meggyógyulni, az, hogy vajon mi oka és értelme volt a történteknek. Mert volt tanulsága, nem is kevés és nem is súlytalan. Tervezek erről még sokat írni, mert annyiféle vetülete volt a történéseknek, annyi érzelmet felkavart bennem, és annyi mindent megváltoztatott, hogy nem tudom egyszerre kiírni magamból. Egy biztos -és visszakanyarodnék a fent idézett úriemberhez, aki szerint: vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak a földön fekve lehet látni. Most már én is tudom, hogy így van.

Asztalra letett

Van Márai Sándornak egy nagyszerű regénye, Az igazi. Ebben írja a következőket: "Egyszer azt mondotta valakiről, hogy nem tiszteli, mert már elmúlt negyvenéves, és nincs pénze.

 Ez a kijelentés megdöbbentett. Szívtelennek, igazságtalannak éreztem.

 - Szegény. - mentegettem. - Nem tehet róla.

 - Nem igaz. - mondta szigorúan apám. - Tehet róla. Hiszen nem nyomorék, nem is beteg. Akinek negyvenéves korában nincsen annyi pénze, amennyit az ő viszonyai között föltétlenül meg lehetett szerezni, az gyáva, vagy lusta, vagy semmirekellő. Nem tisztelem az ilyen embert."

Ezen sokat gondolkodtam, és eleinte, bár értettem, de nem tudtam vele azonosulni. De mostanában, vagy inkább mostanra megérett bennem az igazsága a Márai által leírtaknak.

Egy év alatt, mióta nem írtam a blogjaim, és nem is igen olvastam másokét, sűrűvé vált az életem: szerelmek, munkahelyek, barátok jöttek-mentek benne. De valami elkezdett szilárdulni a sikamlós dolgok között. Rájöttem, megéltem milyen az, amikor az ember letett valamit az asztalra. És ezt nem ő gondolja csak, hanem visszajelzések jönnek. Egymás után, több is. Márainak volt igazsága. Negyvenenéves korára az ember eljut oda, hogy ha tanult, dolgozott, tett azért, mihez ért, amiben tehetséges és képzett, akkor annak beérik a gyümölcse. Egyszer csak észreveszi, hogy valaki. Tisztelik, keresik, és adnak a véleményére. Számít. És ez nagyon jó érzés. Ráébredni, hogy a neved az, ami jól csengővé vált, és nem az, aminek az égisze alatt végezted a munkád. És innentől kezdve tudni fogod, hogy egyedül is talpon tudsz maradni a világban, nem kellenek főnökök, cégek, bársonyszékek: nem csak felnőttél, beértél. Valaki lettél, és nem csak az örökölt, hanem a saját magad által megszerzett "javak" révén is.