Először csak leültem, és hagytam, hogy a meleg kellemesen körülvegyen. Szoktam a helyem, és hagytam, hogy a körülvevő megszokjon engem. A füvek, méhek, a diófa lombjának zöldje. Aztán hagytam, hogy meglássam a színeket, és eljussanak hozzám az illatok, a meggyé, a levágott ágaké és földé. Aztán hagytam, hogy megmutassák magukat a lények, hogy észrevegyem, mennyi isten-teremtmény nyüzsög, repked, mászik és illan körülöttem. Először csak a károgásuk hallottam, aztán megjelent a magasban és leszállt a part menti nyárfákra egy dolmányos varjú pár. Jöttek szépen sorban a cinkék, verebek, zöldikék, és ott kerengett egy egerészölyv is. De a hangjával jelezte, hogy itt van a sárgarigó és a poszáta. Ott vadászott pár méterre egy tövisszúró gébics, óvatlan pillanatában ki tudtam figyelni a fészkét is, és bár a szorgos szülők két percenként hordták a zsákmányt, megnéztem a már majdnem kirepülő fiókákat is, sőt még egy etetést is engedték, hogy lássak. A nyüzsgő élet mindenhonnan figyelt, és mégis csend volt, olyan zümmögős csend. És végtelenül tiszta nyugalom.
Ha most azt gondolja a tisztelt olvasó, hogy ehhez az édeni környezethez valami különleges hely kell, akkor elárulom, hogy mindössze egy Deszk határában lévő kiskertig kell elmenni. Vagy egy másik telekig... mindenkinek a saját csodavilágáig.
No comments:
Post a Comment