Érdekes dolgot vettem észre magamon az utóbbi években. Mániákusan kezdem kedvelni a temetők hangulatát... a skorpió mivoltom újabb bizonyítékaként. Nem feltétlen a legkézenfekvőbb analógia, a halál gondolata vonz, hanem az a spirituális gondolathalmaz, ami ilyenkor elér. Most, amikor halottak napján kint voltunk, szinte folyamatosan elmélkedtem, és azon járt az agyam, mit fogok ebből papírra, azaz blogra vetni...
A családi sírok rendre látogatása után én minden évben gyújtok egy gyertyát azoknak a leginkább német nemzetiségű katonáknak a sírjánál, akik itt vannak eltemetve... Valahogy olyan kötelességszerűnek érzem ezeknél a nem gondozott síroknál egy pár percre megállni (egyébként nagyon tetszenek a sírhant nélküli sírok). És idén eszembe jutott egy történet, amit úgy 2 évvel ezelőtt hallottam a Svájcban élő Krompecher professzortól, aki a halál utáni személyazonosítás elismert nemzetközi szaktekintélye. Történt, hogy egy repülőgép szerencsétlenség áldozatai között azonosították egy európai (talán német?) fiatal lány holttestét, akit szülei hazaszállíttattak, és otthon eltemettek. Évekkel később kiderült, hogy valamiféle tévedés folytán nem az ő lányuk nyugszik a sírban, szóval elcseréltek két holttestet... És akkor megkérdezték a szülőket, most mi lesz. A következő válasznál kevés meghatóbbat hallottam életemben - azt mondta egyikőjük: ők már itt, ezt a sírt fogják továbbra is gondozni úgy, mintha az édeslányuké lenne, és remélik, valahol ott a távolban az ő lányuk sírját is így gondozza valaki. És valóban... egy valamit nagyon megtanultam az évek alatt, amíg a munkám a halottakhoz kötött: a halálban egyformák vagyunk. Kivétel nélkül mindenki. És meztelenek, minden értelemben. Ott már nem számít, kik voltunk az életben, mennyi pénzünk, hatalmunk, státuszunk, milyen bőrszínünk, magasságunk volt... és lám, még az is mindegy, hol nyugszunk. A halálunkban egyenlővé válunk... Svájcban, Németországban, Dél-Amerikában, vagy éppen itt Magyarországon, a II. világháborús katona síroknál.
2 comments:
Nekem teljesen természetes közeg, gyerekkoromban állandóan Kistelek régi temetőjében játszottunk a falubeli gyerekekkel. Ezt nem a skorpióságom számlájára írom, egyszerűen ez volt a legzegzugosabb hely.
Örülök, hogy a munkáddal kapcsolatos gondolataidról is írsz!
Sokat tudnék mostanában írni -sajnos- a munkámról, a halottakról és a kettőről együtt... Aktuális témák magán- és közéleti szempontból is.
Post a Comment