A vándor s a darvak

A történet onnan indult, hogy két igazi, a szó nemes értelmében értelmiségi ismerősöm -egyiküknek nem alacsony a beosztása- is támogatásáról és egyetértéséről biztosított a Facebook-on általam közzétett (like-olt :) ) cikkek, vélemények, blogbejegyzések és az azokhoz írt kommentjeim kapcsán. Szigorúan privátban...

És akkor bennem elkezdtek sorakozni a kérdések:

Milyen ország az, aminek értelmisége nem mer kiállni a saját véleménye, vagy a vele azonos elveket vallók mellett egy közösségi oldalon? Milyen ország az, ahol akinek véleménye van, csak akkor elfogadható, ha az épp kormányzati konform? Milyen ország az, ahol félnek azok, akik értéket teremtenek? Milyen ország az, ahol a legalacsonyabb szinten sem szakmai szempontok döntenek, hanem önös, és ami még rosszabb, olyan érdekek, amit csak a vélt ellenségbe belerúgás tud magyarázni vagy egyszerű politikai konformizmus? Milyen ország az, ahol nem lehet megélni abból, amit az ember évtizedeken át tanult, és alig néhanyad magával űzi, tudja, műveli? Milyen ország az, ahol a gyalogosok az életükért szaladnak a zebrán, ahol a hangosan zenélő szomszéd kizárólag a hangos zenéje túlharsogásából ért? Milyen ország az, ahol mindezt lehajtott fejjel tűrjük, és olyan képtelen hazugságokat hagyunk a vezetőink által a képünkbe vágni, hogy egy kisiskolás is azonnal rájönne? Milyen ország az, ahol egyik prominensünk külföldi interjúja kapcsán azt kérdezik, vajon az illető drogozik? Milyen ország az, amelyik hagyja a zsidózást a demokrácia jelképének tartott parlamentben és kiad egy köztörvényes bűnözőt, tudván tudva, hogy hazájában szabadon engedik? Milyen ország az, amelyik engedi, hogy saját és gyermekei jövőjét élje fel egy semmi másra, csak a hatalomra éhes csoport és amelyik saját utánpótlását, a fiatalokat, egyetemistákat, főiskolásokat lehetetleníti el?

Én most csak várok... a darvakra, a vándorra... és a hétfői állásinterjúra...