Advent

Vonat, havazás... Félegyházától már látható a vékonyka hóréteg a földeken... az első hó ezen a télen. Advent harmadik vasárnapja van. A várakozásé... a szeretet ünnepére, a karácsonyra. De mit is jelent szeretni... ez a feltétel, érdek és cél nélküli kristálytiszta érzelem. Talán az egyetlen, amit felnőttként képesek vagyunk teljes valójában kibontani magunkban és átélni... a kiválasztott kevesek, írta Márai. És valóban, én is azt gondolom, ez így van... kevesen képesek egyáltalán megérteni, mi az, szeretni. Merthogy a szeretetben, az igaziban (és valójában csak ez a szeretet), semmi önzés nincs. Aki szeret, annak még saját boldogulása is mellékes, csak a másik boldogsága az, ami számít. Olyannyira érdek nélküli, hogy szerethetjük azt is, aki tönkretesz bennünket, tehát szerethetünk látszólag érdekeink ellenében. De csak látszólag, hiszen aki ezt akár egyszer is átélte, az tudja, hogy ha van értelme az ittlétünknek, akkor ez biztosan az.

"Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. ... A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és a halál. ... Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, aztán elpusztulni. De az emberek száz- és százmilliói csak segítséget remélnek, karitatív megoldásokat várnak szerelmesüktől, gyöngédséget, türelmet, elnézést, babusgatást... S nem tudják, hogy amit így kapnak, közömbös; csak ők adhatnak, feltétel nélkül, ez az értelme ennek a játéknak."

Hát ezt várjuk... a megváltó szeretetet, a hitet, hogy létezik, hogy eljön. Advent van.

Halló

Furcsa ez a világ... Utazok ma hazafelé Budapestről a vonaton, az egyik IC kocsiban. Mialatt a vonat megtette a közel két és fél órás utat, legalább 3 olyan, halaszthatónak tűnő telefonbeszélgetésnek is a fültanúja voltam, aminek semmi keresnivalója nem lenne nyilvános helyen (ahogy kivettem, munkaügyi vitáról, rendőrségi ügyről is szó volt, no meg a legkülönfélébb magánéleti dolgokról). Nos lehetene mondani, minek "hallgatóztam", de sajnos, ezekben az egylégterű kocsikban nemigen tehet az ember mást, pláne, ha az illető olyan hangerővel beszél, hogy esetleg több széksorral arrébb is tisztán érthető. Az a dolog egyik része, hogy őt hogy nem zavarja (számomra ez is furcsa)... másrészt viszont engem meg nagyon tud zavarni. Többször elgondolkodtam azon, mennyi nem igazán pozitív változást hozott az életünkbe egy amúgy nem feltétlen rossz modern kori vívmány, mint a mobil telefon... Pedig használhatnánk jól ezt is, mint annyi minden mást is. Emlékszem, még több, mint évtizede -amikor még nem létezett felénk mobil- mennyiszer elképzeltem, milyen jó lenne, ha legalább néha magammal hurcolhatnám a készüléket, hogy ne kelljen elhalasztanom egy számomra fontos hívást, amikor épp nem tudok otthon ülni. Aztán lett ilyen hordozható telefon és ezzel is mennyire nem tudunk helyesen, úgy is mondhatnám emberi módon élni.

És pont ma, teljesen véletlenül, megnéztem a tévében a Tüskevár c. -még fekete-fehér- film egy epizódjának egy részletét (sajnos, csak közben kapcsoltunk oda). És megállapítottam, hogy jééé... nem hogy nem mobiloztak, de még csak nem is telefonáltak, hanem levelet írtak akkoriban, hogy fontos dolgokat tudassanak. Én nem mondom, hogy az feltétlen és minden szempontból jobb volt, de hogy -legalábbis számomra- diszkrétebb, emberléptékűbb, az biztos. És bár nem dobnám el persze a mobiltelefonom, de azért néha elfog a vágyakozás, hogy igazi, kézzel írott levelet is küldjek egyszer-egyszer, ne csak elektronikusat. Hát... furcsa világ ez.

PP

Be kell valljam, nagyon szeretem hallgatni. Olyan, mint Márait olvasni, nem lehet másképp, csak lassan és odafigyelve, mondatról mondatra feldolgozva.

Ez egy érdekes felvétel, hiszen ritkaságszámba megy, hogy ne emberi kapcsolatokról beszéljen... vagy mégis? :)

Nagyon sokat gondolkodtam, mennyi idő, mennyi tapasztalás kell ahhoz, hogy valakiből ilyen bölcselő váljék. És mennyi áldozat, mennyi keserűség. Fájdalom... ami a tapasztalással jár. Csak mi, szinte mindannyian és szinte mindig azt hisszük, hogy ez megspórolható. Pedig nem. Mindennek ára van, és általában fájdalommal fizetünk érte. Mert meg kell tanulni, hogy az emberi kapcsolatokban nem lehet cél... ahogy Popper is mondja, úton kell lenni... cél nélkülinek kell lenni (nem céltalannak persze!). De ez nagyon nehéz, az ember néha úgy érzi lehetetlen. Pedig csak úgy működik, szeretni csak cél nélkül lehet... mihelyst az ember el akar érni valamit, céljai lesznek, kapaszkodik, ragaszkodik, akkor máris ott a lehetősége az elvesztésnek. Hogy elveszítjük a vágyott, célul tűzött állapot elérését. Nagyon nehéz dolgok ezek. És persze mindig megbotlunk, hiába tudjuk ezt.

Pedig néha küzdeni kell, ahogy Popper is elmesélte; amikor édesanyja megkérdezte a kidobott torta okán: Fiam, de miért nem sírtál, kiabáltál? Miért nem küzdöttél érte? Szóval igen, a fontos dolgokért küzdeni kell, csak nem mindegy, hogy hogyan. Sokat gondolkodtam, Márait olvasva, mi az a megtartó erő, ami végletesen összeköti bizonyos hőseit. És rájöttem, ez az erő nem megszerezhető, nem megfizethető, és még csak meg sem szolgálható. Áldozó Judit ereje a néma várakozásban van, abban, hogy akkor is jelen van, ha a háttérben vár némán. Erősebb, mint bármilyen szorító kiabálás, bármi ármánykodás, társadalmi rang és szokás, bármi szerezni akarás. Aki igazán erős, az erős a háttérben némán állva is... az tud "küzdeni" így is, szavak és tettek nélkül. Viszont -és ez bármilyen "fájó" is konzum jelenünkben- ez nem szerezhető meg akarással... ez a kapocs vagy létezik két ember közt, vagy nem. Eszembe jut egy mondat, amit már nagyon régen hallottam, és nem is tudom, kitől származik: Hagyd elmenni... ha a tied, úgyis visszatér; ha nem, soha nem is volt a tied.

Úgyhogy örülök, hogy hamarosan ismét meghallgathatunk egy Popper Péter előadást itt, Szegeden.

A keselyű három napja

Egyik kedvenc jelenetem a filmben, amikor Joe Turner megkérdezi a telefonban: "Ön szerint kihalóban lévő faj a keselyű?" Ez olyan pökhendien pimasz, kedvemre való üzenet, hogy sokszor eszembe jutott bizonyos helyzetekben, és néha idéztem is. És bár nem mondhatni, hogy Turner biztonságban érezhetné magát, azt mégsem tudja kihagyni, hogy tudassa ellenségeivel, hogy felvette a kesztyűt, és nem fogja egykönnyen odaadni az életét... Szóval innen üzenem, hogy a keselyű egyáltalán nincs kihalóban.

Halottak napja

Zelk Zoltán: Sirály

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet –
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
„Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk...”

Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó –
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány –
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő –
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat –
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek –
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák –
ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad –
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! –
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! –
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... , istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
Hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. –
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behúnyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsiroskenyeret –
egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt –
Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet –
Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll –
de itt benn ez a január.
S a papiron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony... délelőtt... –
Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. –
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok –:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora –
én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár –:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja –
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,
villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved –:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok –
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? –
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád se ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
„Haza jöttél?” – „Haza... Haza!”

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát –
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.

Megváltás - a búza színe miatt

- Jan haldoklik. Nem lett volna szabad… Minek is mondtam meg…
- Nem, jó, hogy elmondtad. Tudom, hogy szeretsz. Most indulok.
- Tudok valamiben segíteni?
- Nem.
- Akármiben, Bess…
- Nem. … Igen! Szeretném, ha bemennél Janhoz, és imádkozz azért, hogy felkelhessen az ágyából!

Hullámtörés

A rendező, Lars von Trier így nyilatkozott művéről: Eddigi filmjeim arról szóltak, a rossz létezik. Most arról akartam filmet készíteni, hogy a jó létezik.

Inner circle

"Isten látja lelkemet, úgy hiányzik nekem az a két ember, hogy térden csúsznék, csak hogy lássam őket, ha egy percig is azt hinném, szükségük van rám."

Analgesia

"- Mi történt a táncóráiddal?

- A tánc szívből jön.

- És?

- Összetört a szívem."

Fél év - a hársfák meséje

"Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.

S gyökere lett a föld, dereka a magasság,

Lombja az ég

És körtét ettek a bogarak,

A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.

És csörömpölő acélműhelyekben

Tűzre dobta a nagy hegyeket,

Hogy a halállal és az új időkkel

Száguldják meg a versenyt dübörögve

Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment

S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok."

Befordult a sarkon, kezében a játékokkal. Akkor még semmi rosszat nem sejtett, mikor meglátta a levágott gallyakat a sarokház előtt. Ment tovább, és akkor egyszer csak észrevette... Közelebb lépett, felnézett, aztán felemelt tekintettel körbejárta a törzseket. Hatalmas ágak voltak levágva a két hársfáról. Ahol előtte nap még a cinkék tornáztak, rigók énekeltek, és árnyékot adó levelek remegtek az őszutó lágy fényeiben... Nem akarta elhinni.

És akkor érezte magában, hogy eldőlt... üzent a kaporszakállú, ez az üzenet maga. Mennie kell. Nem képes és nem akar tovább ott élni, ahol bánthatják a fáit, még akkor is, ha törvény szerint nem jogos tulajdonos. Most már tudta, hogy olyan fák kellenek, amiket képes megvédeni, amikhez senki nem nyúlhat. Fák, melyek derekába kapaszkodva várhatja, hogy tovább adhassa őket gyerekeinek.

Aréna

 

Még ki lehet nyitni...

"Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette."

Mert mindenért fizetni kell, minden döntésünkért, és azért is, ha látszólag nem döntünk, csak várunk. Nincs következmények nélküli elhatározás és cselekvés... mindennek megvan a maga ára, ezzel nem árt tisztában lenni. Annak is, ha elmegyünk, annak is ha visszajövünk, annak is, ha hívunk valakit vagy elküldünk, ha magunkra maradunk vagy társra lelünk... és még annak is, ha azt mondjuk egy reggel, ma egyedül indulok. Mert így vagy úgy, de meg fogunk fizetni. Ezt tudni kell.

Infinitivus

"Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni."

Mélyvíz - csak úszóknak!

"Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés." (Márai Sándor)

Csak állt középen, és nézte, ahogy darabokra törik körülötte minden. Nem mozdult. Csak hagyta, hogy kihulljanak kezéből a cserepek. Tudta, hogy vannak pillanatok az életben, amikor megváltozik egyszerre minden, és nem lehet tenni semmit. Számtalan kétség és hatalmas bizonytalanság volt benne. Viszont tudta azt is, hogy van valaki, akiért érdmes végigélni a változásokat. Úgyhogy lenézett a vízre, behunyta a szemét és ugrott...

Gésák és egyebek

"Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat." (Gabriel Garcia Marquez)

Sokszor elgondolkodok van-e fejlődés valójában. Járom az utcákat, mint tizenéve ugyanott, rovom a köreim, és közben minduntalan ez jut eszembe. Vajon ugyanaz vagyok-e, mint akkor, amikor először jártam itt... vajon sikerült-e bárhová is eljutnom vagy semmit nem léptem előre, ugyanaz vagyok, mint akkor, csak egy másik házban, ingben, kapcsolatban élek. Vagy azért mégis tanultam valamit, változtam, és volt értelme a fájdalomnak, amivel tanítani próbáltak. Egyáltalán, akarok-e én változni, és ha igen, mit akarok megtartani, ami én vagyok, amitől én vagyok. Jobb pillanataimban hiszem, hogy igen, van fejlődés az életünkben, a rosszabbakban meg azt gondolom, hogy ez a szentimentalizmus az öregedés jele.

Láz

"Mint a betegség, olyan volt az egész... Aztán nem ettem, egy évig, csak úgy, teát. ... És kivert a láz, sokáig."

Aztán lázas lett. Csak a láz volt, semmi más, nem lett más baja. Nem értette, mi történik benne... vele. Órákig tartott, mire megszűnt. Rájött, hogy beteg attól, ami történik vele, hogy nem lehet úgy, ahogy vágyja. És akkor percek alatt megszülettek benne a gondolatok. Hogy hogyan fog élni, hogyan fog túlélni a hátralevő életében. Megszülettek a szabályok, a rés nélküli falak. Sok tégla került akkor oda. Tudta, hogy fel kell adnia és el kell engednie, hogy egy tűszúrásnyi fény beszűrődhessen valahol. Hogy hagyhasson valamit maga után a világban. És akkor elmúlt a láz.

65 -

"Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni."

"Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek."

"Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik."

Niagara

"Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben."

És aztán az ember elgondolkodik, hogyan tovább... vajon van-e fejlődés. Nem, nem is kell fejlődés, egyszerűen csak konzerválni, megtartani tudjuk-e azt a valamit, azt a melegséget, azt az áhitatos érzést, mint mikor gyermekként a karácsonyt vagy a balatoni nyaralást várjuk. Mert meg kell mondjam, bennem minden fájdalmat kelt, ami azt mutatja -amit amúgy az eszem tud- hogy ilyesmi nem létezik. Szóval aztán az ember rájön, hogy kellene valami, ami maradandó, vagy legalábbis tartós, tartósabb, mint a sekély hullámokba merülés... de mi is az? Én eddig nem jöttem rá. Minden szerelmem Niagara vízesés volt, pedig "Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni." ... "Hát én így szerettem." Csakhogy így nem lehet örökké szeretni... vagy talán lehet, csak elviselni nem lehet, ha így szeretnek. Majális meg napsugaras erdő viszont mindig lesz...

"Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni."

Enigma

"Te vagy a nő! Te nem vagy ember és nem közülünk való. A becézés és imádás új szavait találtuk ki érted, a halál új formáit, és szaggattuk az élet kereteit, hogy Te többet élhess. Hegyeket bontottunk le, hogy messzibb lássál. Kitaláltuk a telefont, hogy felhívhassad ágyadból a kedvesedet. Hajót csináltunk, hogy megállhass az esti szélben a jachton, lila fátylakban, kissé hunyorítva a szemed. Megépítettük a szibériai expresszt, mert hátha egyszer kedved lesz arra járni. Komoly nagy népek jogrendszert alkottak, hogy Te egyszer megtaposd. Isteneket faragtunk és hittünk, hogy érted megtagadjuk őket, s túl minden képén az Istenségnek, mellünket verve feléd tartottuk ajkainkat: Te vagy a Fény!"

"Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni."

Édentől keletre

"Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgésszerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: "Szabad?" S aztán belépnek." (Márai Sándor)

Megboldogult nagyanyám mondta mindig, hogy mindent meg lehet szokni, csak idő kell hozzá. Csak szokni kell, fiam... És azóta én is megtanultam az igazságát. Bármit el lehet fogadni, még azt is, az élet bizonyos pillanataiban, hogy teljes reménytelenségben és lemondásban éljünk. Mert Isten ad, hogy elvegyen... és elvesz, hogy adjon. És sosem véletlenül történik mindez, de ahhoz, hogy ezt megértsük sok fájdalommal kell fizetnünk.

"Akkor tudtam meg, hogy a külső világ zűrzavara mögött belső rend van, olyan értelmes és csodálatos, mint a zenében. Ez a helyzet, melynek tartalma a mi sorsunk volt, hármunk sorsa és végzete, egyszerre megérett. És minden, ami benne volt, egyszerre kibomlott, megmutatkozott, mint egy érett, mérges gyümölcsű növény fülledt szépsége. Én csak néztem az egészet. De akkor azt hittem, hogy cselekszem." (Márai Sándor)

És akkor, egy nap, mikor sétáltam az ismerős, de megújult és mégis ismeretlen utcákon, rájöttem, hogy hová tartozom. Hogy innen valahogy sosem mentem el igazán, nem távolodtam el attól a helytől, ahol születtem. Hogy én azokon a fülledt erotikusan meleg alföldi utcákon is otthon tudok lenni... és talán ott tudok igazán otthon lenni. És akkor hirtelen valahogy értelme lett mindennek. Merthát végtére is...

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." (Tamási Áron)

Egy tövismadár

"Ő maga azok közé tartozott, akiknek az érzelmei olyan hevesek, hogy előbb-utóbb elviselhetetlenné válnak, képtelenség együtt élni velük, s ezt kemény lecke volt megtanulnia. Már huszonöt éve igyekezett kiölni az életet az érzelmeiből, s meg volt győződve, hogy ez végül csak azért is sikerülni fog."

Akik valóban ilyenek, tudják -és talán csak azok tudják- hogy túlzottan szeretni szentségtörés. És nem csak a szentséget töri, de mindent maga körül. Élhetetlen és túlélhetetlen. Hiba. Mert nem lehet vele mit kezdeni. És megmenekülni sem lehet tőle... előre nem látható, nem elkerülhető... hiszen tűz a jég alatt, kivül jéghegy, és nemhogy azt nem tudja a másik, hogy forróság van alatta, de még csak azt sem tudja, mekkora pontosan a jég. Persze, aki túlzottan szeret, az tudhatná előre, és tudja is, mi a sorsa... mindig ugyanaz... mert mi is történhetne, ha egyszer szentségtörés.


"Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?" (Márai Sándor)

Tükör által

"Az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek." (Gabriel García Márquez)

Az igaziak

Valahol egyszer azt olvastam, egy kapcsolatban valaki mindig jobban szeret, mint a másik. Mégis, jobb annak lenni, aki jobban szeret. Ezt én nagyon sokáig nem értettem, aztán egyszer megsejtettem, mit jelent, de nagyon hamar el is illant ez a tudás. Hiszen én mindig csak az egyik oldalt tapasztaltam meg... legalábbis mindig ezt hittem.

"Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret." (Márai Sándor)

Skorpiónak lenni...

"Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos." (Márai Sándor)