"Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.
Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
És csörömpölő acélműhelyekben
Tűzre dobta a nagy hegyeket,
Hogy a halállal és az új időkkel
Száguldják meg a versenyt dübörögve
Szédítő, karcsú expresszvonatok.
Szólt az ember, szólt, megállt és elment
S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok."
Befordult a sarkon, kezében a játékokkal. Akkor még semmi rosszat nem sejtett, mikor meglátta a levágott gallyakat a sarokház előtt. Ment tovább, és akkor egyszer csak észrevette... Közelebb lépett, felnézett, aztán felemelt tekintettel körbejárta a törzseket. Hatalmas ágak voltak levágva a két hársfáról. Ahol előtte nap még a cinkék tornáztak, rigók énekeltek, és árnyékot adó levelek remegtek az őszutó lágy fényeiben... Nem akarta elhinni.
És akkor érezte magában, hogy eldőlt... üzent a kaporszakállú, ez az üzenet maga. Mennie kell. Nem képes és nem akar tovább ott élni, ahol bánthatják a fáit, még akkor is, ha törvény szerint nem jogos tulajdonos. Most már tudta, hogy olyan fák kellenek, amiket képes megvédeni, amikhez senki nem nyúlhat. Fák, melyek derekába kapaszkodva várhatja, hogy tovább adhassa őket gyerekeinek.
No comments:
Post a Comment