"Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben."
És aztán az ember elgondolkodik, hogyan tovább... vajon van-e fejlődés. Nem, nem is kell fejlődés, egyszerűen csak konzerválni, megtartani tudjuk-e azt a valamit, azt a melegséget, azt az áhitatos érzést, mint mikor gyermekként a karácsonyt vagy a balatoni nyaralást várjuk. Mert meg kell mondjam, bennem minden fájdalmat kelt, ami azt mutatja -amit amúgy az eszem tud- hogy ilyesmi nem létezik. Szóval aztán az ember rájön, hogy kellene valami, ami maradandó, vagy legalábbis tartós, tartósabb, mint a sekély hullámokba merülés... de mi is az? Én eddig nem jöttem rá. Minden szerelmem Niagara vízesés volt, pedig "Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni." ... "Hát én így szerettem." Csakhogy így nem lehet örökké szeretni... vagy talán lehet, csak elviselni nem lehet, ha így szeretnek. Majális meg napsugaras erdő viszont mindig lesz...
"Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni."
No comments:
Post a Comment