StandArt

Akinek szól, az tudja, hogy miért, és hogy miért ma.

Egyetlenek

 

 

Leültetett magával szemben és elmondott valamit, ami fontosabb volt, mint bármi, amit azok után hallottam:

- Egyszer majd elindulsz, hogy házakat vagy hidakat építs, állatokat vagy embereket gyógyíts vagy ments meg. Lehet, hogy tanítani fogsz, és sokan hallgatják majd a tanításod, de az is lehet, hogy senkinek nem lesz fontos, amit mondani fogsz. Lehet, hogy vezető leszel, de az is lehet, hogy nem fogja siker és sok pénz övezni az utad. De ez mind nem számít majd, mert megismersz két-három olyan különleges embert, aki számára különleges, megismételhetetlen, sőt pótolhatatlan leszel, egyike az ő számára két-három egyetlennek... egymásba szerettek, és szenvedélyesen fogjátok egymás közelségét kívánni. Aztán együtt maradtok vagy elváltok, gyerekeitek lesznek, vagy nem lesznek, de egy biztos… olyan fontosak lesztek egymás számára, hogy az a szeretet, ami összeköt kettőtöket sosem fog elmúlni. Bármit is tesztek, bárhogy is bántjátok egymást… mert az igazi szeretet ilyen. Van egy része, ami nem tud elmúlni soha, és ezért megmaradnak bennünk örökké ezek az emberek, megtartjuk őket, és természetesen ők is bennünket. Ez a legfontosabb kegyelem az életben… annak tudata, hogy nem vagyunk egyedül, hogy vannak még olyan emberek, akiknek a számára annyira különlegesek vagyunk, hogy örökké szeretni fognak. Egyetlenek.

Aki halott

Odajött hozzám. A kertben, a diófa alatt ültem, és néztem a nyarat.
- Nanne - szólalt meg - aki halott, az ugye nem beszél?
Ránéztem:
- Nem, az nem beszél, kicsim.
- És akkor mit csinál?
Honnan jutottak eszébe ezek egy ötéves gyereknek... gondolkodtam el beszélgetés közben.
- Nem csinál semmit.
- Nem is játszik?
- Nem, játszani sem játszik...
Ezen eltöprengett.
- És ha én meghalok, én sem játszhatok és nem is beszélhetek veled meg anyáékkal?
Úgy éreztem, elönti szemem a könny, de összeszedtem magam. Éreztem, hogy milyen szomorúsággal vegyes szorongás bujkál a szavai mögött.
- Kicsim, te még nagyon sokára fogsz meghalni... -tudtam, hogy ez nem igazán válasz a kérdésére, de nem jutott semmi más eszembe, amivel megnyugtathattam volna.
Elgondolkodott, de nem kérdezett többet. Hasonlít... a távoli jövőbe tolja a dolgokat, amivel nem képes még szembenézni.
- Megyek nagyival locsolni! - közölte és elszaladt fontos teendői után.
Én meg ottmaradtam, de már nem láttam sem a diófát, sem a kertet, sem a nyarat. Eszembe jutott, én már mióta vagyok halott... pedig beszélek, néha játszok, és olyan, mintha élnék. De belül már csak valami sötét hidegséget érzek, és megszűnt minden, ami miatt reggel érdemes felébredni és érezni, hogy élek. Elfordítottam a fejem, és láttam, ahogy locsolja a virágokat és közben kacag, ahogy néha belenyúl a szivárványszínű vízsugárba... és csak reménykedtem, neki nem kell megtudnia, hogy meghalhat az ember lelke úgy, hogy a teste még él egy darabig.

Bim

"Bim meg kaparászott tovább. Rágta a fogával a bádoglemezt, aztán lehasalt, s újra kaparászott. Hívott valakit. Segítségért könyörgött.
Reggelre elnémult a furgon: Borzi sem üvöltött, Bim is elcsendesedett: csak néha-néha kaparta meg az ajtót az egyik első mancsával.
...
Az őr kitárta a furgon ajtaját.
Ivan Ivanics hátratántorodott és kővé meredt...
A furgonban, az orrát az ajtó felé fordítva, ott feküdt Bim. Ajkait és az ínyét szétszaggatta a bádog rozsdamarta lyukainak széle. Két mellső lábának körmét elborította a vér.
Bim hosszan-hosszan kaparászott az utolsó ajtón. Végső leheletéig kaparászott. És milyen keveset kért! Szabadságot és bizalmat - más semmit."

(Gavriil Trojepolszkij: Feketefülű fehér Bim)

Getsemáne

Ezt a zenét már nagyon régóta ismerem és szeretem. Még 18 éves sem voltam, amikor először hallottam, és már akkor nagy hatást gyakorolt rám... mindig megrendített az elbizonytalanodó, saját áldozatiságának tudata alatt megtörő Krisztus. Én mindig is ilyennek hittem és képzeltem... nem isteninek, hanem nagyon is emberinek.

Aztán sokszor töprengtem azon, vajon hogyan lehet a kivégzőosztag előtt, vagy ha a krisztusi áldozatnál maradunk a keresztfa alatt állni? Vajon ki az, aki képes ezt végigélni méltósággal, még akkor is, ha nincs senki, aki valójában megértené és mellette lenne, és akkor is, ha nem tudja, egyáltalán van-e értelme és célja mindannak, ami történik...?

Kezemben

Ekkor megszólalt:
- Te csak úgy tudsz szeretni, hogy szorítod, szorítod... - Felemelte a kezét, és ujjait behajlítva ökölbe szorította. Aztán szétnyitotta őket, és a föld felé fordította a tenyerét:
- Vagy kiejted a kezedből...
Döbbenten bámultam rá, de még mielőtt megszólalhattam volna, folytatta:
- Pedig csak ezt kellene tenned... - És a tenyerét felfelé fordítva feszesen kinyújtotta, de szorosan egymáshoz zárta az ujjait, és felemelte ismét a kezét.