Fél év - a hársfák meséje

"Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.

S gyökere lett a föld, dereka a magasság,

Lombja az ég

És körtét ettek a bogarak,

A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.

És csörömpölő acélműhelyekben

Tűzre dobta a nagy hegyeket,

Hogy a halállal és az új időkkel

Száguldják meg a versenyt dübörögve

Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment

S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok."

Befordult a sarkon, kezében a játékokkal. Akkor még semmi rosszat nem sejtett, mikor meglátta a levágott gallyakat a sarokház előtt. Ment tovább, és akkor egyszer csak észrevette... Közelebb lépett, felnézett, aztán felemelt tekintettel körbejárta a törzseket. Hatalmas ágak voltak levágva a két hársfáról. Ahol előtte nap még a cinkék tornáztak, rigók énekeltek, és árnyékot adó levelek remegtek az őszutó lágy fényeiben... Nem akarta elhinni.

És akkor érezte magában, hogy eldőlt... üzent a kaporszakállú, ez az üzenet maga. Mennie kell. Nem képes és nem akar tovább ott élni, ahol bánthatják a fáit, még akkor is, ha törvény szerint nem jogos tulajdonos. Most már tudta, hogy olyan fák kellenek, amiket képes megvédeni, amikhez senki nem nyúlhat. Fák, melyek derekába kapaszkodva várhatja, hogy tovább adhassa őket gyerekeinek.

Aréna

 

Még ki lehet nyitni...

"Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette."

Mert mindenért fizetni kell, minden döntésünkért, és azért is, ha látszólag nem döntünk, csak várunk. Nincs következmények nélküli elhatározás és cselekvés... mindennek megvan a maga ára, ezzel nem árt tisztában lenni. Annak is, ha elmegyünk, annak is ha visszajövünk, annak is, ha hívunk valakit vagy elküldünk, ha magunkra maradunk vagy társra lelünk... és még annak is, ha azt mondjuk egy reggel, ma egyedül indulok. Mert így vagy úgy, de meg fogunk fizetni. Ezt tudni kell.

Infinitivus

"Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni."

Mélyvíz - csak úszóknak!

"Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés." (Márai Sándor)

Csak állt középen, és nézte, ahogy darabokra törik körülötte minden. Nem mozdult. Csak hagyta, hogy kihulljanak kezéből a cserepek. Tudta, hogy vannak pillanatok az életben, amikor megváltozik egyszerre minden, és nem lehet tenni semmit. Számtalan kétség és hatalmas bizonytalanság volt benne. Viszont tudta azt is, hogy van valaki, akiért érdmes végigélni a változásokat. Úgyhogy lenézett a vízre, behunyta a szemét és ugrott...

Gésák és egyebek

"Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat." (Gabriel Garcia Marquez)

Sokszor elgondolkodok van-e fejlődés valójában. Járom az utcákat, mint tizenéve ugyanott, rovom a köreim, és közben minduntalan ez jut eszembe. Vajon ugyanaz vagyok-e, mint akkor, amikor először jártam itt... vajon sikerült-e bárhová is eljutnom vagy semmit nem léptem előre, ugyanaz vagyok, mint akkor, csak egy másik házban, ingben, kapcsolatban élek. Vagy azért mégis tanultam valamit, változtam, és volt értelme a fájdalomnak, amivel tanítani próbáltak. Egyáltalán, akarok-e én változni, és ha igen, mit akarok megtartani, ami én vagyok, amitől én vagyok. Jobb pillanataimban hiszem, hogy igen, van fejlődés az életünkben, a rosszabbakban meg azt gondolom, hogy ez a szentimentalizmus az öregedés jele.

Láz

"Mint a betegség, olyan volt az egész... Aztán nem ettem, egy évig, csak úgy, teát. ... És kivert a láz, sokáig."

Aztán lázas lett. Csak a láz volt, semmi más, nem lett más baja. Nem értette, mi történik benne... vele. Órákig tartott, mire megszűnt. Rájött, hogy beteg attól, ami történik vele, hogy nem lehet úgy, ahogy vágyja. És akkor percek alatt megszülettek benne a gondolatok. Hogy hogyan fog élni, hogyan fog túlélni a hátralevő életében. Megszülettek a szabályok, a rés nélküli falak. Sok tégla került akkor oda. Tudta, hogy fel kell adnia és el kell engednie, hogy egy tűszúrásnyi fény beszűrődhessen valahol. Hogy hagyhasson valamit maga után a világban. És akkor elmúlt a láz.

65 -

"Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni."

"Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek."

"Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik."

Niagara

"Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben."

És aztán az ember elgondolkodik, hogyan tovább... vajon van-e fejlődés. Nem, nem is kell fejlődés, egyszerűen csak konzerválni, megtartani tudjuk-e azt a valamit, azt a melegséget, azt az áhitatos érzést, mint mikor gyermekként a karácsonyt vagy a balatoni nyaralást várjuk. Mert meg kell mondjam, bennem minden fájdalmat kelt, ami azt mutatja -amit amúgy az eszem tud- hogy ilyesmi nem létezik. Szóval aztán az ember rájön, hogy kellene valami, ami maradandó, vagy legalábbis tartós, tartósabb, mint a sekély hullámokba merülés... de mi is az? Én eddig nem jöttem rá. Minden szerelmem Niagara vízesés volt, pedig "Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni." ... "Hát én így szerettem." Csakhogy így nem lehet örökké szeretni... vagy talán lehet, csak elviselni nem lehet, ha így szeretnek. Majális meg napsugaras erdő viszont mindig lesz...

"Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni."

Enigma

"Te vagy a nő! Te nem vagy ember és nem közülünk való. A becézés és imádás új szavait találtuk ki érted, a halál új formáit, és szaggattuk az élet kereteit, hogy Te többet élhess. Hegyeket bontottunk le, hogy messzibb lássál. Kitaláltuk a telefont, hogy felhívhassad ágyadból a kedvesedet. Hajót csináltunk, hogy megállhass az esti szélben a jachton, lila fátylakban, kissé hunyorítva a szemed. Megépítettük a szibériai expresszt, mert hátha egyszer kedved lesz arra járni. Komoly nagy népek jogrendszert alkottak, hogy Te egyszer megtaposd. Isteneket faragtunk és hittünk, hogy érted megtagadjuk őket, s túl minden képén az Istenségnek, mellünket verve feléd tartottuk ajkainkat: Te vagy a Fény!"

"Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni."

Édentől keletre

"Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgésszerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: "Szabad?" S aztán belépnek." (Márai Sándor)

Megboldogult nagyanyám mondta mindig, hogy mindent meg lehet szokni, csak idő kell hozzá. Csak szokni kell, fiam... És azóta én is megtanultam az igazságát. Bármit el lehet fogadni, még azt is, az élet bizonyos pillanataiban, hogy teljes reménytelenségben és lemondásban éljünk. Mert Isten ad, hogy elvegyen... és elvesz, hogy adjon. És sosem véletlenül történik mindez, de ahhoz, hogy ezt megértsük sok fájdalommal kell fizetnünk.

"Akkor tudtam meg, hogy a külső világ zűrzavara mögött belső rend van, olyan értelmes és csodálatos, mint a zenében. Ez a helyzet, melynek tartalma a mi sorsunk volt, hármunk sorsa és végzete, egyszerre megérett. És minden, ami benne volt, egyszerre kibomlott, megmutatkozott, mint egy érett, mérges gyümölcsű növény fülledt szépsége. Én csak néztem az egészet. De akkor azt hittem, hogy cselekszem." (Márai Sándor)

És akkor, egy nap, mikor sétáltam az ismerős, de megújult és mégis ismeretlen utcákon, rájöttem, hogy hová tartozom. Hogy innen valahogy sosem mentem el igazán, nem távolodtam el attól a helytől, ahol születtem. Hogy én azokon a fülledt erotikusan meleg alföldi utcákon is otthon tudok lenni... és talán ott tudok igazán otthon lenni. És akkor hirtelen valahogy értelme lett mindennek. Merthát végtére is...

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." (Tamási Áron)