Aranyalma

Én is sokszor gondoltam, hogy innen nincsen felfelé. Aztán úgy két hete, életemben először jártam Szatmár megyében, a Tiszazugban, egy egészen kicsi faluban. És ott láttam egy csodát, egy gazdaságot, ahol vendégül láttak bennünket, házi koszt volt, házi kenyérrel és ittunk ott készült "házi" pálinkát. És dolgoztak ott falubeliek, romák és nem romák, és rend volt, tisztaság... és valami végtelen kedves vendégszeretet. Megdöbbentem... én azt hittem, ez egy elmaradott, leszakadt vidék; pedig csodaszép, és nem csak az a mintagazdaság, hanem az egész falvacska. Én tudom, hogy ez nem mindennapos... de akkor rájöttem, lehetne így is. Rajtunk múlik...

És történt abban a három napban még valami nagyon fontos. Ráeszméltem, hogy még az én haszontalannak tűnő munkám is lehet fontos. Nem nekem, hanem másoknak. Embereknek, akik elvesztették hozzátartozójukat, és a segítségemmel visszakaphatják és eltemethetik őket. Ez fontosabb dolog, mint talán sokan gondolják, és nem csak azért, mert a temetetlen múlt nem hagy túlélni. Van ebben valami, ami kapcsán mégiscsak felemelheti az ember a szavát az értelmetlen erőszak és brutalitás, a fajgyűlölet és a háborúk ellen.

Köszönöm annak a két embernek, Böszörményi Sándornak és Krompecher Tamás professzornak, akik megértették velem ezeket, azt, hogy mégis van értelme.

Popper Péter levele

"Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim, akik még itt-ott megtalálhatók vagytok, Magyarországon és a világ legtöbb országában, egyre magányosabban és egyre öregebben. A történelem által széttaposott öt nagy család, a Popperek, a Mandelek, a Najovitsok, az Ádlerek és a Buriánok maradványai. S a periférián még a Spitzerek. Kik ezek az emberek? Főként magyar, német, cseh, erdélyi származásúak, akikből az első világháború idején a honvédség hősei, majd a fasizmus alatt a zsidóság halottai lettek.

Márai azt kérdezte: össze tudod-e rakni még a Margitszigetet? Én azt kérdezem: össze tudod-e még rakni a családot, engem? A nagypapákat, a nagymamákat, az unokatestvéreket, az orvosokat, a rabbikat, az Aréna úti meg az apostagi és az Ercsiben egykor működött zsinagógát? A péntek estéket, a hosszúnapot, a purimi és a hanukai játékokat.

S mert a közelmúltban történt valami velem, megkérdezem: vajon jól emlékszem-e Lucifer kérdésére Ádámhoz? Nos, vitéz uram! Nem borzogat egy kissé furcsán a torz képű halál hideg szele?

És én felelek: borzogat.

Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk.

De addig – kérem megértéseteket – igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően minden esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani.

Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok.

Péter"

(forrás: 168 óra)

Ma beszélgettem valakivel, aki közeli jó barátja volt, és adott nekem egy példányt ebből a levélből. Volt a gyászában valami megrendítő és egyszersmind felemelő. Azt mondtam neki, hogy számomra Popper Péter egyike volt azon keveseknek, akik hitelesek tudtak maradni. Az sem véletlen, hogy most ment el... mementó. Pontosan olyan hiteles, mint ő maga.

In memoriam Popper Péter

Halála napján is kaptam valamit tőle:

"Teljesen jól írta meg Arthur Miller a Pillantás a hídról-ban. Azt mondja, hogy az a mi bajunk, hogy nem játsszuk végig a játékainkat száz százalékosan. Félünk a száz százaléktól, a teljességtől, mert a száz százaléknak borzasztóan nagy a rizikója. Ha bukás van, akkor a bukás is száz százalékos. Ezért beérjük hatvan százalékos szerelmekkel. Mindig hagyunk kiskaput magunknak, ahol el lehet slisszolni, és amit az élettől cserébe kapunk, azok is ilyen hatvan százalékos dolgok. És ebben az ember végül is nem érzi jól magát, mert nem érezheti jól magát"

Nyugodjék békében!

StandArt

Akinek szól, az tudja, hogy miért, és hogy miért ma.

Egyetlenek

 

 

Leültetett magával szemben és elmondott valamit, ami fontosabb volt, mint bármi, amit azok után hallottam:

- Egyszer majd elindulsz, hogy házakat vagy hidakat építs, állatokat vagy embereket gyógyíts vagy ments meg. Lehet, hogy tanítani fogsz, és sokan hallgatják majd a tanításod, de az is lehet, hogy senkinek nem lesz fontos, amit mondani fogsz. Lehet, hogy vezető leszel, de az is lehet, hogy nem fogja siker és sok pénz övezni az utad. De ez mind nem számít majd, mert megismersz két-három olyan különleges embert, aki számára különleges, megismételhetetlen, sőt pótolhatatlan leszel, egyike az ő számára két-három egyetlennek... egymásba szerettek, és szenvedélyesen fogjátok egymás közelségét kívánni. Aztán együtt maradtok vagy elváltok, gyerekeitek lesznek, vagy nem lesznek, de egy biztos… olyan fontosak lesztek egymás számára, hogy az a szeretet, ami összeköt kettőtöket sosem fog elmúlni. Bármit is tesztek, bárhogy is bántjátok egymást… mert az igazi szeretet ilyen. Van egy része, ami nem tud elmúlni soha, és ezért megmaradnak bennünk örökké ezek az emberek, megtartjuk őket, és természetesen ők is bennünket. Ez a legfontosabb kegyelem az életben… annak tudata, hogy nem vagyunk egyedül, hogy vannak még olyan emberek, akiknek a számára annyira különlegesek vagyunk, hogy örökké szeretni fognak. Egyetlenek.

Aki halott

Odajött hozzám. A kertben, a diófa alatt ültem, és néztem a nyarat.
- Nanne - szólalt meg - aki halott, az ugye nem beszél?
Ránéztem:
- Nem, az nem beszél, kicsim.
- És akkor mit csinál?
Honnan jutottak eszébe ezek egy ötéves gyereknek... gondolkodtam el beszélgetés közben.
- Nem csinál semmit.
- Nem is játszik?
- Nem, játszani sem játszik...
Ezen eltöprengett.
- És ha én meghalok, én sem játszhatok és nem is beszélhetek veled meg anyáékkal?
Úgy éreztem, elönti szemem a könny, de összeszedtem magam. Éreztem, hogy milyen szomorúsággal vegyes szorongás bujkál a szavai mögött.
- Kicsim, te még nagyon sokára fogsz meghalni... -tudtam, hogy ez nem igazán válasz a kérdésére, de nem jutott semmi más eszembe, amivel megnyugtathattam volna.
Elgondolkodott, de nem kérdezett többet. Hasonlít... a távoli jövőbe tolja a dolgokat, amivel nem képes még szembenézni.
- Megyek nagyival locsolni! - közölte és elszaladt fontos teendői után.
Én meg ottmaradtam, de már nem láttam sem a diófát, sem a kertet, sem a nyarat. Eszembe jutott, én már mióta vagyok halott... pedig beszélek, néha játszok, és olyan, mintha élnék. De belül már csak valami sötét hidegséget érzek, és megszűnt minden, ami miatt reggel érdemes felébredni és érezni, hogy élek. Elfordítottam a fejem, és láttam, ahogy locsolja a virágokat és közben kacag, ahogy néha belenyúl a szivárványszínű vízsugárba... és csak reménykedtem, neki nem kell megtudnia, hogy meghalhat az ember lelke úgy, hogy a teste még él egy darabig.

Bim

"Bim meg kaparászott tovább. Rágta a fogával a bádoglemezt, aztán lehasalt, s újra kaparászott. Hívott valakit. Segítségért könyörgött.
Reggelre elnémult a furgon: Borzi sem üvöltött, Bim is elcsendesedett: csak néha-néha kaparta meg az ajtót az egyik első mancsával.
...
Az őr kitárta a furgon ajtaját.
Ivan Ivanics hátratántorodott és kővé meredt...
A furgonban, az orrát az ajtó felé fordítva, ott feküdt Bim. Ajkait és az ínyét szétszaggatta a bádog rozsdamarta lyukainak széle. Két mellső lábának körmét elborította a vér.
Bim hosszan-hosszan kaparászott az utolsó ajtón. Végső leheletéig kaparászott. És milyen keveset kért! Szabadságot és bizalmat - más semmit."

(Gavriil Trojepolszkij: Feketefülű fehér Bim)