"Sokáig azt hisszük, hogy a Végzet mennydörgésszerűen köszönt be, görögtűzzel, istennyilával, kürtökkel és oboákkal. Aztán egy napon megismerkedünk vele, s megtudjuk, hogy sokkal jobb modorú. A tüdőrák, a nyomorúság, a megalázás, a halálos szerelem egészen csendesen jelentkeznek, mintegy kopogtatnak, halk hangon kérdik: "Szabad?" S aztán belépnek." (Márai Sándor)
Megboldogult nagyanyám mondta mindig, hogy mindent meg lehet szokni, csak idő kell hozzá. Csak szokni kell, fiam... És azóta én is megtanultam az igazságát. Bármit el lehet fogadni, még azt is, az élet bizonyos pillanataiban, hogy teljes reménytelenségben és lemondásban éljünk. Mert Isten ad, hogy elvegyen... és elvesz, hogy adjon. És sosem véletlenül történik mindez, de ahhoz, hogy ezt megértsük sok fájdalommal kell fizetnünk.
"Akkor tudtam meg, hogy a külső világ zűrzavara mögött belső rend van, olyan értelmes és csodálatos, mint a zenében. Ez a helyzet, melynek tartalma a mi sorsunk volt, hármunk sorsa és végzete, egyszerre megérett. És minden, ami benne volt, egyszerre kibomlott, megmutatkozott, mint egy érett, mérges gyümölcsű növény fülledt szépsége. Én csak néztem az egészet. De akkor azt hittem, hogy cselekszem." (Márai Sándor)
És akkor, egy nap, mikor sétáltam az ismerős, de megújult és mégis ismeretlen utcákon, rájöttem, hogy hová tartozom. Hogy innen valahogy sosem mentem el igazán, nem távolodtam el attól a helytől, ahol születtem. Hogy én azokon a fülledt erotikusan meleg alföldi utcákon is otthon tudok lenni... és talán ott tudok igazán otthon lenni. És akkor hirtelen valahogy értelme lett mindennek. Merthát végtére is...
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." (Tamási Áron)
