Az Izgrejala egy bolgár népdal, a szó (nap vagy hold)felkeltét jelent. Itt épp egy iráni énekesnő, Azam Ali énekli. (Ez már önmagában megér(ne) egy külön bejegyzést, de most nem a kulturális értékek határtalanságáról akartam írni.)
Tegnap –hosszú idő után először- leültem zenét hallgatni. Csak a zenére figyelni. Mielőtt persze az ominózus dalt meghallgattam volna, meg kellett várnom, hogy egyedül maradjak a demo szobában és szabadon garázdálkodhassak a lemezek között. Ismerem és szeretem ezt az albumot, meg kötődöm is hozzá. Szóval kivártam, hogy egyedül legyek, és elkezdtem hallgatni… Ritkán írok hifiről, mert ritkán érzem a bizsergést a bőröm alatt, amit tegnap éreztem; úgyhogy ez a mostani alkalom kivételt képez… Már ott tudtam, hogy írni fogok róla. Na de mit lehet írni arról, amikor az ember ül, mered maga elé, hallja a zenét és érzi, hogy az gömbbé formálódva közeledik és magába szív? Teljes, tökéletes egészet alkot, hibátlan, és mégis egyenként megfigyelhető minden kifogástalan részlet. Hogyan lehet leírni, mikor az ember belekerül az áramlat sodrába, mikor egy tökéletesen éles, damaszkuszi acél pengéjű késsel vág, lenyeli az első korty, barlangászoktól kapott karsztvizet egy meleg nyári napon túra közben, amikor beúszik a halrajba a tenger felszíne alatt, majd a víz alól a nap felé néz…? Nem tudom, mert nem értek ahhoz, hogy elemezzem a kábelek által megváltoztatott sávszéleket. Csak érzem, amikor megjelenik egy másik dimenzió.
Különleges dolgok ezek a készülékek: furcsa, szerelmes álmokat is okoznak, de ami még furcsább, hogy az érzés ébren sem múlik el…
No comments:
Post a Comment