Zártosztály

Ma eszembe jutott a hatodév, amikor a 4 hétből 4 napot töltöttem a pszichiátriai osztályos gyakorlaton. Nem voltam egy lógós fajta, más oka volt. Ma megint voltam a zártosztályon. A nagymamámat látogattuk meg az édesapámmal a Szent Imre Kórház pszichiátriai szubintenzív osztályán, azaz a zárt osztályon. Itt szó szerint mindent zárnak, nem csak a bejárati ajtót. Zárva van a nővérszoba, az orvosi szoba, az összes - a betegek szekrénye is, a gyógyszerek, a ruhák el vannak zárva, de zárva van a mosdó is. Nem lehet bevinni az ápoltaknak pénzt, értéket, semmilyen éles, vagy heggyel bíró tárgyat, de üvegpoharat sem. És mégsem ez a legszörnyűbb... szembesülni azzal, hogy az embernek egy közeli rokona végérvényesen és visszafordíthatatlanul megszűnt az a személy lenni, akinek kisgyermekkora óta ismeri, hogy hiába élő, már nem az az ember, aki volt... Ember? Mi az egyáltalán, hogy embernek lenni? Ha nem a testünket, hanem a(z én)tudatunkat tekintjük magunkkal identikusnak, akkor nem is személy már... a személyisége, a teljes pszichéje megszűnt létezni: dezorganizálódott. Térben, időben, saját és mások személyét illetően dezorientált. Lepereg előttem a pszichés státusz... A diagnózis: súlyos, előrehaladott agysorvadás miatti szellemi leépülés. A család, amibe, akikbe az ember kapaszkodhat... olyan jó lett volna felhívni valakit, beszélni valakivel, elmondani, amire nincsenek szavak... ami órákba telt, mire kicsit sikerült megemészteni, amit láttunk. Ámbár nem tudom, számítok-e egyáltalán valakinek ennyit, hogy ez elmondható legyen. Aki számít... ki az, aki számít? Én számítok? És fogok számítani? Vajon most már megértik-e, amikor azt mondom: tarkólövés, erdő és őzikék... ?