A másik blog

Elkezdtem anno írni, de nem tudom, van-e még értelme külön szedni. Egyre inkább úgyis minden erről az elszomorító valóságról szól. A szándék persze eredetileg az volt, hogy az engem érintő vagy általam tapasztalt társadalmi működésképtelenségekről írjak, de azt hiszem, kedvem szegte, hogy annyit lehetne a nem működő rendszerek országáról írni, hogy másra sem jutna időm. No persze... lassan másom sincs, csak az időm.

Hencida

A minap olvastam egy elgondolkodtató "irományt". Egy sérült, háromlábú kutyáról van szó, akit próbál örökbe adni ideiglenes befogadója. Mindennapi történet, legyinthetnénk... És sajnos, valóban az. Viszont van az írásban egy nagyon elgondolkodtató részlet, miszerint eddig Magyarországon még sosem sikerült ilyen sérült állatnak gazdát találni, korábban mindhárom amputált lábú kutyusuknak Németországban sikerült gazdira lelnie... No igen, van ebben valami, ami nagyon is jellemzi ennek a két társadalomnak a hatalmas különbségét. Egy működő közösségben ilyesmit is fel lehet vállalni, tudniillik, hogy az élet, az emberek és kutyák sem tökéletesek. Néha sajnos egy lábbal kevesebb jut nekik... de ott ezt el tudják fogadni, és be tudnak fogadni egy ilyen jószágot. Sőt, felteszem, még el is jönnek érte, de legalábbis a szállítás költségét állják. Nem véletlenül mondják, hogy egy társadalom állapotát híven tükrözi az, ahogyan az állataival bánik. Lám, ellentétben velünk, egy német család képes arra, hogy felvállaljon egy ilyen sérült állapotú társat, és képes ezt elfogadva, természetesnek kezelve, gondoskodni egy ilyen élőlényről... Mi mikor leszünk képesek legalább szembenézni ezzel?

Bándy Kata balladája

Megöltek két fiatalt, egy nagyon fiatal, 11 éves kisfiút, és még a nyáron egy huszonéves lányt. Mindkét történet ismert és mindkét történet nagy vihart váltott ki. Én most mégsem közvetlenül ezekről írnék, hanem arról, ami ezek és más, korábbi, ezektől egészen független impulzusok hatására lecsapódott bennem: arról a virtuális erőszak hullámról, ami ezek hatására keletkezett, elszabadult, kordában nem tartott indulatokról és gazdáikról. Az internet fröcsög tőlük. És a halálbüntetés visszaállítását kívánóktól.

A minap azt írta valaki nekem itt a blogon, örül, hogy a munkámról is írok. Ritkán szoktam, valóban, de most esedékesé vált, mert erről mindig a következő jut eszembe:

Ezeket az indulatos embereket, akik mindenképpen ásóval-kapával-kaszával a kezükben ölni akarnak, persze előre megfontoltan - egyszer csak úgy odaállítanám, hogy nézzenek végig egy boncolást, egy ilyen helyszínelést... biztos vagyok benne, ők is, meg a mentében masírozó legények nagy része is gyorsan elbizonytalanodna még a holttest látványától is. Aki valaha volt ilyesmi közelében, látott halott embereket, az ritkán szól. Inkább csak hallgat. Tiszteli a halált és az életet is.

És még valami nagyon fontos. Miután meghalt a lánya, mert megölték, Bándy Edit -aki számomra végtelenül tiszteletre méltóan végig higgadt tudott maradni és elhatárolódott ettől a szennytől- felrakott egy gyönyörűszép verset a Facebook üzenőfalára (sajnos, már régen nincs ott). Álljon itt most ez a vers, emlékére azoknak, akiknek számunkra felfoghatatlanul és látszólag értelmetlenül kellett odavesznie:

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasz, néma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellő, halk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árny, hűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.

Halottak napja

további képek

Érdekes dolgot vettem észre magamon az utóbbi években. Mániákusan kezdem kedvelni a temetők hangulatát... a skorpió mivoltom újabb bizonyítékaként. Nem feltétlen a legkézenfekvőbb analógia, a halál gondolata vonz, hanem az a spirituális gondolathalmaz, ami ilyenkor elér. Most, amikor halottak napján kint voltunk, szinte folyamatosan elmélkedtem, és azon járt az agyam, mit fogok ebből papírra, azaz blogra vetni...

A családi sírok rendre látogatása után én minden évben gyújtok egy gyertyát azoknak a leginkább német nemzetiségű katonáknak a sírjánál, akik itt vannak eltemetve... Valahogy olyan kötelességszerűnek érzem ezeknél a nem gondozott síroknál egy pár percre megállni (egyébként nagyon tetszenek a sírhant nélküli sírok). És idén eszembe jutott egy történet, amit úgy 2 évvel ezelőtt hallottam a Svájcban élő Krompecher professzortól, aki a halál utáni személyazonosítás elismert nemzetközi szaktekintélye. Történt, hogy egy repülőgép szerencsétlenség áldozatai között azonosították egy európai (talán német?) fiatal lány holttestét, akit szülei hazaszállíttattak, és otthon eltemettek. Évekkel később kiderült, hogy valamiféle tévedés folytán nem az ő lányuk nyugszik a sírban, szóval elcseréltek két holttestet... És akkor megkérdezték a szülőket, most mi lesz. A következő válasznál kevés meghatóbbat hallottam életemben - azt mondta egyikőjük: ők már itt, ezt a sírt fogják továbbra is gondozni úgy, mintha az édeslányuké lenne, és remélik, valahol ott a távolban az ő lányuk sírját is így gondozza valaki. És valóban... egy valamit nagyon megtanultam az évek alatt, amíg a munkám a halottakhoz kötött: a halálban egyformák vagyunk. Kivétel nélkül mindenki. És meztelenek, minden értelemben. Ott már nem számít, kik voltunk az életben, mennyi pénzünk, hatalmunk, státuszunk, milyen bőrszínünk, magasságunk volt... és lám, még az is mindegy, hol nyugszunk. A halálunkban egyenlővé válunk... Svájcban, Németországban, Dél-Amerikában, vagy éppen itt Magyarországon, a II. világháborús katona síroknál.