A valóság soha nem tündérmese, de nagyon igaz, hogy mindenben és minden körülmények között meg lehet látni a jót. Ha van szemünk hozzá...
És meg kell mondjam, a fájdalmas élmények mellett kaptam nagyszerű, sőt pótolhatatlan és megismételhetetlen dolgokat a kórházban eltöltött idő alatt is. Már írtam, hogy kutatom, mi volt az, ami miatt ennek így kellett történnie. Nos, volt valami, amire még ott bent rájöttem: találkozhattam csodálatos és különleges emberekkel.
Először is Adrienn, a szobatársam. Pontosabban a második éjszakától volt az. Az első estét egy másik osztályon töltöttem, aztán másnap -mint utóbb megtudtam egyes ápolók nemtetszése közepette- átkerültem a kezelőorvosom osztályára egy kétágyas szobába. Eleinte, inkább talán csak a jólneveltség okán beszélgettünk, aztán szépen lassan, egyre többet megtudtunk egymásról, és egyre jobban megkedveltük egymást. Rájöttünk, mennyi hasonlóság van az életünkben és a közös, mások által a maga valójában átélhetetlen helyzet teljesen összekovácsolt bennünket. Sokszor együtt nevettünk -amikor mást már nem lehetett tenni- a néha szürreálisba hajló, tragikomikus helyzeteken, kielemeztük a kórház-üzem munkafolyamatait és szereplőit egyaránt. De beszélgettünk sok minden másról is: életről, halálról, könyvekről, ezotériáról, filozófiáról. Merthogy Adri államvizsga előtt álló filozófus hallgató, és mivel egyikőnk sem nézett tévét, amíg sok kórteremben az aktuális agymosó műsor ment, mi vagy olvastunk, vagy beszélgettünk. És azt hiszem, nagyon remélem, ez nem marad abba... Miután én hazakerültem, azóta e-mailben tartjuk a kapcsolatot és többször meglátogattam, amikor épp gyógytornára kellett mennem. (Pár napja már ő is hazamehetett egyébként.) Meggyőződésem, hogy nem véletlen ez a találkozás, és hogy lesz még közünk a jövőben is egymáshoz.
De voltak ott mások is... És bár sok negatív tapasztalatot gyűjtöttem a személyzetről, de emellett el kell ismerjem, voltak a munkájukat teljes odaadással és a betegekkel szemben igazi empátiával végzők. Hálával és tisztelettel tartozom az osztály két fiú ápolójának például, akik közül az egyiknek mindig volt pár jópofa megjegyzése, hogy mosolyt csaljon az arcunkra, a másiknak pedig egy jó könyve, hogy ne unatkozzunk.
És aki miatt a bejegyzés a címét kapta... kétségkívül a legkülönlegesebb ember, akit utamba hozott a sorsom az alatt a 8 nap alatt, az a hölgy volt, aki nem kevés nyelven beszélt, köztük folyékonyan Japánul, végzettségét és korábbi munkáját tekintve műszaki (ha jól emlékszem, nagyon speciális területhez, az autógyártáshoz értő) szakfordító volt, rendkívüli műveltséggel és olvasottsággal... Amikor arra járt, éppen szóba került az említett film, de volt szó irodalomról és festményekről is, mert Adriennt a festőművészet érdekelte. Egyébként ez az illető takarítónő volt a klinikán. De amikor beszélgetni kezdtünk, nem két beteg és egy takarítónő beszélgetett, hanem egy kisebb Isten gyermekei találkoztak.
