Amikor a West Balkánban megtörtént pár hete a három fiatal lány halálát okozó tragédia, bevallom, a címbeli mondat jutott eszembe. Lehet nem szép, de arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy valaki ekkora tömegbe bemenjen, amikor a normális életösztön ezzel pont ellentétes megnyilvánulásra kellene, hogy sarkallja...
De a korpa közé keveredés lehetősége már saját magam, hifi fórumos "pályafutásom" kapcsán is felvetődött. Írtam már az egész jelenségről egy korábbi
bejegyzésben, de ma újra előkerült a dolog. Akkoriban egy teljesen méltatlan vita és egy még méltatlanabb -a főnökömre utalgató- nekem címzett hozzászólás kapcsán jutott eszembe az ominózus gondolat, és az ebből levonható, csak egyféle következtetés. Tudniillik, hogy azzá válunk, amilyen közegben létezünk (előbb-utóbb szinte biztos, hogy megváltoztat egy adott környezet, és talán a legszörnyűbb, hogy akkor már esetleg észre sem vesszük), és ha azzá válunk, a disznók menthetetlenül megesznek. Szóval amit tenni lehet, az egyetlen, hogy -ha lehetőségünk van rá- otthagyjuk a közeget. És miért ne lenne erre lehetőség egy internetes felület, fórum, blog, közösség, akármi egyéb kapcsán. Ezen nem múlik az életünk, nem múlik semmi. Viszont ha maradunk, annak az lesz a következménye, hogy óhatatlanul besározódunk, akárcsak az ólban dagonyázó disznó. Van akiket ez persze egyáltalán nem zavar, sőt, ebben érzik jól magukat... Viszont -és ez akkor nagy tanulsága volt az esetnek- rájöttem, hogy van egy szint, amit elérve az ember ezt már nem teheti meg. Mert például olyan a valós társadalomban betöltött szerepe... Hogyan is mondta, aki nekem fontos...? A sasok nem repülnek a galambokkal.
Most úgy érzem, hogy megint korpa közé keveredett lettem... pedig egyszerűen csak bántott, hogy mások bántják, akit én szeretek. És nagyra tartok. És méltatlanul teszik, a valós körülmények ismerete nélkül. De a korpa közé akkor sem keveredhetünk... sőt, talán pont azzal tudjuk "megvédeni", ha nem hagyjuk, hogy a disznók eleségei legyünk.
Az imént, a blog írása közben jött egy e-mail... írt nekem egy professzor kolléga, akivel egy meglehetősen kínos ügyet kell közösen rendbe tennünk. Nem ő hibázott (hanem feltehetően egy beosztottja), és mégis mérhetetlenül segítőkészen és emberi módon áll hozzá a dolgokhoz: azt gondolom, a valóban nagy emberek sosem arroganciával akarnak kitűnni és tudásukat bizonyítani, hanem csendben, magától értetődően teszik a dolguk. És közben egyszerűen csak emberiek maradnak. Kicsit talán, ha kell, félre is állnak. Viszont akkor én sem kerülhetek disznók közé. Nem engedhetem meg magamnak. Miattuk sem.
