Advent

Vonat, havazás... Félegyházától már látható a vékonyka hóréteg a földeken... az első hó ezen a télen. Advent harmadik vasárnapja van. A várakozásé... a szeretet ünnepére, a karácsonyra. De mit is jelent szeretni... ez a feltétel, érdek és cél nélküli kristálytiszta érzelem. Talán az egyetlen, amit felnőttként képesek vagyunk teljes valójában kibontani magunkban és átélni... a kiválasztott kevesek, írta Márai. És valóban, én is azt gondolom, ez így van... kevesen képesek egyáltalán megérteni, mi az, szeretni. Merthogy a szeretetben, az igaziban (és valójában csak ez a szeretet), semmi önzés nincs. Aki szeret, annak még saját boldogulása is mellékes, csak a másik boldogsága az, ami számít. Olyannyira érdek nélküli, hogy szerethetjük azt is, aki tönkretesz bennünket, tehát szerethetünk látszólag érdekeink ellenében. De csak látszólag, hiszen aki ezt akár egyszer is átélte, az tudja, hogy ha van értelme az ittlétünknek, akkor ez biztosan az.

"Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. ... A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és a halál. ... Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, aztán elpusztulni. De az emberek száz- és százmilliói csak segítséget remélnek, karitatív megoldásokat várnak szerelmesüktől, gyöngédséget, türelmet, elnézést, babusgatást... S nem tudják, hogy amit így kapnak, közömbös; csak ők adhatnak, feltétel nélkül, ez az értelme ennek a játéknak."

Hát ezt várjuk... a megváltó szeretetet, a hitet, hogy létezik, hogy eljön. Advent van.

Halló

Furcsa ez a világ... Utazok ma hazafelé Budapestről a vonaton, az egyik IC kocsiban. Mialatt a vonat megtette a közel két és fél órás utat, legalább 3 olyan, halaszthatónak tűnő telefonbeszélgetésnek is a fültanúja voltam, aminek semmi keresnivalója nem lenne nyilvános helyen (ahogy kivettem, munkaügyi vitáról, rendőrségi ügyről is szó volt, no meg a legkülönfélébb magánéleti dolgokról). Nos lehetene mondani, minek "hallgatóztam", de sajnos, ezekben az egylégterű kocsikban nemigen tehet az ember mást, pláne, ha az illető olyan hangerővel beszél, hogy esetleg több széksorral arrébb is tisztán érthető. Az a dolog egyik része, hogy őt hogy nem zavarja (számomra ez is furcsa)... másrészt viszont engem meg nagyon tud zavarni. Többször elgondolkodtam azon, mennyi nem igazán pozitív változást hozott az életünkbe egy amúgy nem feltétlen rossz modern kori vívmány, mint a mobil telefon... Pedig használhatnánk jól ezt is, mint annyi minden mást is. Emlékszem, még több, mint évtizede -amikor még nem létezett felénk mobil- mennyiszer elképzeltem, milyen jó lenne, ha legalább néha magammal hurcolhatnám a készüléket, hogy ne kelljen elhalasztanom egy számomra fontos hívást, amikor épp nem tudok otthon ülni. Aztán lett ilyen hordozható telefon és ezzel is mennyire nem tudunk helyesen, úgy is mondhatnám emberi módon élni.

És pont ma, teljesen véletlenül, megnéztem a tévében a Tüskevár c. -még fekete-fehér- film egy epizódjának egy részletét (sajnos, csak közben kapcsoltunk oda). És megállapítottam, hogy jééé... nem hogy nem mobiloztak, de még csak nem is telefonáltak, hanem levelet írtak akkoriban, hogy fontos dolgokat tudassanak. Én nem mondom, hogy az feltétlen és minden szempontból jobb volt, de hogy -legalábbis számomra- diszkrétebb, emberléptékűbb, az biztos. És bár nem dobnám el persze a mobiltelefonom, de azért néha elfog a vágyakozás, hogy igazi, kézzel írott levelet is küldjek egyszer-egyszer, ne csak elektronikusat. Hát... furcsa világ ez.