Életfogytig

A Csillag az átlagember számára arról a legismertebb, hogy Magyarország egyik legszigorúbb fegyháza. Itt hoztak létre először un. HSR körletet és szinte kivétel nélkül itt töltik büntetésüket a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt rabok. És valóban... nemhogy kijönni, bejutni sem egyszerű kívülállóként, de nem rövid idő dolgozóként sem. Az első dolog, amit meg kellett szoknom, az a semmihez sem hasonlítható nyomasztó légkör, amit a rácsok, kulcsok, fémdetektorok, kutyák, fegyverek látványa és a bezártság okoz. Igen, igen - furcsa, de egy-két nap után rájöttem, hogy én ugyanúgy fogoly vagyok odabent, mint az elítéltek, kis túlzással. Csak én délután négykor kiszabadulok, hogy aztán másnap ugyanúgy visszajöjjek a magam választotta rabságba. Nagyon érdekes érzés. És eleinte szinte sokkoló. De megszokható. Nagyon sajátos világ, a maga sajátos szabályaival és nem csak a rabok, hanem mindenki számára. Nem megnézhető, csak átélhető, ha valaki, valamiért bekerül. De valahogy pár nap után megszoktam... sőt megszerettem. Furcsa ezt így leírni, de így van. Gyógyíthatok... amit eddig sosem tettem, és sosem hittem, hogy valójában hiányzik. Illetve egészen pontosan diagnosztizálok... és ez talán a legnehezebb. Sokszor kemény körülmények között, még keményebb, és nem éppen hálás betegeket. De ez benne a kihívás. Sokan kérdezték, nem félek-e... igazából nem. Nem érzem, hogy lenne miért... abba a világba, az erőszak világába én nem lépek be. Ott biztosan alulmaradnék, hiszen ott a "betegeim" vannak otthon. Egyik kolléganőm fogalmazta meg jól: azt kapjuk vissza, amit adunk. Sőt, néha egészen furcsa módon kapunk; megérintenek a fogvatartottak, vagy inkább a helyzeteik. Épp a minap gondolkodtam el, hogy miért érzek egyikük sorsával különös rokonságot - talán mert hozzá hasonlóan én sem lehetek már soha a rácsaim túloldalán.