Az éhségsztrájk

(fotó: Jallen Lang)

A bejegyzés alapjául szolgáló "börtön történetem" megértéséhez kicsit régebbre kell visszanyúni. Valamikor az év elején elkezdtem olvasni egy könyvet, aminek végülis nem értem a végére... sőt, inkább csak elkezdtem. A könyvben említést tesznek egy bizonyos Viktor Frankl nevű osztrák ideggyógyászról, aki átélte a náci koncentrációs táborok megpróbáltatásait... sőt, nemhogy átélte és túlélte, hanem az ott szerzett tapasztalatai alapján kifejlesztett egy sajátos (pszicho)terápiás módszert, de nevezhetjük elvrendszernek is. A könyv, amiben erről olvastam, az ő példáját hozza fel a proaktív gondolkodásmód egyik legnagyszerűbb példájaként. Frankl tulajdonképpen arra jött rá, hogy van bennünk egy általa "végső emberi szabadságnak" nevezett valami, amit minden körülmények között meg tudunk őrizni. Bár náci őrei a testével azt tehettek, amit akartak, de ő szinte külső szemlélővé válva olyan gyakorlatokat fejlesztett ki magában, amivel tulajdonképpen a lelke szabadságát megőrizte, vagyis arról tudatosan ő döntött, hogy a külső hatásokra hogyan reagál (például a jövőbe képzelte magát, és eldöntötte, elhitte, hogy mindezt túl fogja élni, könyvet ír majd erről, és tanít majd az itt átéltekből levont tanulságokról - mondanom sem kell, ez történt később).

Amiért ezt az egészet leírtam, az az, hogy ezt személyesen sikerült megtapasztalnom néhány napja... az egyik fogvatartott ugyanis szabályos éhségsztrájkba kezdett. A történet szempontjából végülis a miértek nem fontosak -és az sem, hogy egyet lehetett-e vele érteni- a kimenetel viszont annál inkább. Mivel nem kötelezhetjük az étel elfogyasztására, sőt a terápiát is megtagadhatja addig, ameddig nem kerül életveszélyes, vagy a súlyos és maradandó károsodással fenyegető állapotba, így orvosilag nem lehetett tenni igazából semmit. Szóval mivel beavatkozni nem tudtam, csak figyelni, így még inkább szembeötlő volt a párhuzam a fenti történettel. Megdöbbenve vettem észre és tudomásul, hogy ez az ember rájött, hogy képes megőrizni valami mély emberi méltóságot és belső szabadságot, amin mi, a "fogvatartói" nem tudunk erőszakot tenni semmi módon... szabaddá vált a rácsok között, és mondanom sem kell talán, hogy elérte a célját. És ami talán még megdöbbentőbb, hogy bennem valami furcsa tiszteletet ébresztett: talán nem is maga az ember és nem is az, hogy rájött erre (inkább talán tudattalanul, mint tudatosan), hanem az az igazi és soha el nem vehető emberi méltóság, ami megmutatta magát. És valami olyan elementáris, ujjongó érzés kerített a hatalmába, valami olyan, szavakba alig önthető bizonyosság, amit ritkán érez az ember: már akkor, ott  pontosan tudtam, hogy ez a tapasztalat meghatározó élmény számomra, valami olyasmi, ami nemcsak odabent, hanem idekint is nagyon sokat tud adni. 

Életfogytig

A Csillag az átlagember számára arról a legismertebb, hogy Magyarország egyik legszigorúbb fegyháza. Itt hoztak létre először un. HSR körletet és szinte kivétel nélkül itt töltik büntetésüket a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt rabok. És valóban... nemhogy kijönni, bejutni sem egyszerű kívülállóként, de nem rövid idő dolgozóként sem. Az első dolog, amit meg kellett szoknom, az a semmihez sem hasonlítható nyomasztó légkör, amit a rácsok, kulcsok, fémdetektorok, kutyák, fegyverek látványa és a bezártság okoz. Igen, igen - furcsa, de egy-két nap után rájöttem, hogy én ugyanúgy fogoly vagyok odabent, mint az elítéltek, kis túlzással. Csak én délután négykor kiszabadulok, hogy aztán másnap ugyanúgy visszajöjjek a magam választotta rabságba. Nagyon érdekes érzés. És eleinte szinte sokkoló. De megszokható. Nagyon sajátos világ, a maga sajátos szabályaival és nem csak a rabok, hanem mindenki számára. Nem megnézhető, csak átélhető, ha valaki, valamiért bekerül. De valahogy pár nap után megszoktam... sőt megszerettem. Furcsa ezt így leírni, de így van. Gyógyíthatok... amit eddig sosem tettem, és sosem hittem, hogy valójában hiányzik. Illetve egészen pontosan diagnosztizálok... és ez talán a legnehezebb. Sokszor kemény körülmények között, még keményebb, és nem éppen hálás betegeket. De ez benne a kihívás. Sokan kérdezték, nem félek-e... igazából nem. Nem érzem, hogy lenne miért... abba a világba, az erőszak világába én nem lépek be. Ott biztosan alulmaradnék, hiszen ott a "betegeim" vannak otthon. Egyik kolléganőm fogalmazta meg jól: azt kapjuk vissza, amit adunk. Sőt, néha egészen furcsa módon kapunk; megérintenek a fogvatartottak, vagy inkább a helyzeteik. Épp a minap gondolkodtam el, hogy miért érzek egyikük sorsával különös rokonságot - talán mert hozzá hasonlóan én sem lehetek már soha a rácsaim túloldalán.

A börtön ablakába

Úgy látszik, évente, így május tájékán kapok az élettől valamit, ami gyökeresen megváltoztat bennem sok mindent. Tavaly ilyenkor a baleset, most meg a börtön. Egészen pontosan a munka a börtönben. Március óta. És hogy fokozzuk a dolgokat, a régi munka is maradt, és jött mellé a börtönbeli orvoskodás mellett a helyszínelés is... Ez most annyira leköti minden energiám, hogy nemigen van időm nemhogy írni, de szinte a mindennapjaim tennivalóit elvégezni sem. Azért persze szorgosan gyűjtöm az élményeket, hogy majd sorra leírjam egyszer, amit bűnről és bűnhődésről -no meg sok minden másról is- tanít nekem a Csillag...