A piactérnek a görög városállamok életében igen nagy jelentősége volt... a szó szoros értelemben élettér volt. Később, a középkorban is megtartotta fontos társadalmi szerepét, amit mi sem jelez jobban, minthogy általában a városok főterén piacoztak a polgárok. Mostanában én is kezdek rászokni. Nem vagyok sem bio-mániás, sem vegetáriánus, vagy valamiféle egészséges életmód-próféta, esetleg elkötelezett és harcos környezetvédő. Egyszerűen csak emberi(bb)nek találom - a szó minden értelmében. Jó esetben közvetlenül találkozik a termelő és a vevő, vagyis látom, kinek a keze munkájának gyümölcse kerül az asztalomra... És ez jó. De nem csak emiatt. Van valami, meg a sarki kisboltban is, ahonnan a szódát hozom, ami nincs a hipermarketekben (azaz a hiperpiacokon)... emberi kapcsolatok vannak, viszonyok, és jó esetben bizalom, elégedettség és visszajárás a kereskedőhöz, termelőhöz. Egy nagyáruház bármikor megszüntetheti valaminek a forgalmazását, és lecserélheti egy teljesen más gyártótól származó termékre... jó esetben viszont Marika, aki évek óta tejet és tejfölt árul, ezt fogja tenni még évekig, ugyanúgy és ugyanazt fogja nekem eladni, mint az előző szombaton. Van ebben valami tartós állandóság, ami fontos kötőerő. Lenne... lehetne...
A minap (diák)igazolványképet csináltattam. Digitálisat... analógot már sehol nem csinálnak. Megkérdeztem -régi beidegződés- hány nap múlva jöhetek érte. A fiatal, tanuló fényképész hölgy furcsán rám nézett, és azt mondta, percek múlva kész. Na igen... A következő értelmetlen kérdésem az volt, meddig lehet utánrendelni. Alap esetben semeddig. Ha kérem, elküldik egy adott összegért e-mailben a fotókat, egyébként, szintén külön kérésre kap egy számot és akkor archiválják a file-t... amúgy meg... amúgy meg törlik, miután kifizettem és kinyomtatták nekem a képeket. Kértem négy képet és egy számot, és szomorúan elköszöntem. Utána még órákig ezen gondolkoztam. És ma, a piacon ismét eszembe jutott, és elhatároztam, hogy megírom ezt a blogban. Mert tulajdonképpen miért baj, hogy nem őrzünk meg sokezer digitális képet, amit már egy óvodás is létre tud hozni. Ezzel még nem lenne önmagában baj. De megtanuljuk, hogy ez a normális manapság. És belénk ivódik, hogy már nem érték a tartósság... mint régen, amikor a legfontosabb értékek egyike volt. Eszembe jut Popper Péter egy előadása, amikor elmesélte a cipős történetet. Régente nem nagyon vettek évente új cipőt, de talán 10 évenként sem. Apja szemében az fémjelezte egy cipő -de bármi más használati tárgy- értékét, hogy az mennyire volt tartós, mennyi ideig maradt az, ami, vagyis cipő, táska, vagy épp szekrényajtó. Na igen, mondta a Tanár Úr... de mi lenne, ha ma vennék egy cipőt ajándékba a feleségemnek, és azzal adnám neki oda, hogy nézd, micsoda nagyszerű ajándék, ez még 10 év múlva is cipő lesz a lábadon. Ki a fene akarja 10 év múlva ugyanazt a cipőt hordani...???
Szóval: addig semmi baj nem lenne (elvileg legalábbis), amíg csak a digitális fénykép nem tartós; de manapság semmi sem az, nem is úgy gyártják már a holmikat. Nem tartós a számítógép, a mosógép, a vasaló, de már a lakás és az autó sem... És lassan nem csak cipőből nem akarjuk ugyanazt viselni évtizedek múlva, de nem akarjuk ugyanazt a lakást, állást, főnököt... de ugyanazt a férjet, feleséget, barátot sem. Igazi fogyasztói társadalom: vedd meg, használd, és utána vegyél újat, majd még újabbat. Csak egyet ne feledjen senki, amikor kidob egy cipőt, majd a mosógépet, utána vesz egy új autót, majd elválik, de egy év múlva már otthagyja az új kapcsolatát is, közben valahogy mégsem érzi jól magát, és panaszkodik, hogy milyen embertelen ez a világ. Szóval ne feledje, hogy pontosan azért ilyen, mert ilyenek benne az emberek, mint ő...
