"Ő maga azok közé tartozott, akiknek az érzelmei olyan hevesek, hogy előbb-utóbb elviselhetetlenné válnak, képtelenség együtt élni velük, s ezt kemény lecke volt megtanulnia. Már huszonöt éve igyekezett kiölni az életet az érzelmeiből, s meg volt győződve, hogy ez végül csak azért is sikerülni fog."
Akik valóban ilyenek, tudják -és talán csak azok tudják- hogy túlzottan szeretni szentségtörés. És nem csak a szentséget töri, de mindent maga körül. Élhetetlen és túlélhetetlen. Hiba. Mert nem lehet vele mit kezdeni. És megmenekülni sem lehet tőle... előre nem látható, nem elkerülhető... hiszen tűz a jég alatt, kivül jéghegy, és nemhogy azt nem tudja a másik, hogy forróság van alatta, de még csak azt sem tudja, mekkora pontosan a jég. Persze, aki túlzottan szeret, az tudhatná előre, és tudja is, mi a sorsa... mindig ugyanaz... mert mi is történhetne, ha egyszer szentségtörés.
"Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát?" (Márai Sándor)
