Bándy Kata balladája

Megöltek két fiatalt, egy nagyon fiatal, 11 éves kisfiút, és még a nyáron egy huszonéves lányt. Mindkét történet ismert és mindkét történet nagy vihart váltott ki. Én most mégsem közvetlenül ezekről írnék, hanem arról, ami ezek és más, korábbi, ezektől egészen független impulzusok hatására lecsapódott bennem: arról a virtuális erőszak hullámról, ami ezek hatására keletkezett, elszabadult, kordában nem tartott indulatokról és gazdáikról. Az internet fröcsög tőlük. És a halálbüntetés visszaállítását kívánóktól.

A minap azt írta valaki nekem itt a blogon, örül, hogy a munkámról is írok. Ritkán szoktam, valóban, de most esedékesé vált, mert erről mindig a következő jut eszembe:

Ezeket az indulatos embereket, akik mindenképpen ásóval-kapával-kaszával a kezükben ölni akarnak, persze előre megfontoltan - egyszer csak úgy odaállítanám, hogy nézzenek végig egy boncolást, egy ilyen helyszínelést... biztos vagyok benne, ők is, meg a mentében masírozó legények nagy része is gyorsan elbizonytalanodna még a holttest látványától is. Aki valaha volt ilyesmi közelében, látott halott embereket, az ritkán szól. Inkább csak hallgat. Tiszteli a halált és az életet is.

És még valami nagyon fontos. Miután meghalt a lánya, mert megölték, Bándy Edit -aki számomra végtelenül tiszteletre méltóan végig higgadt tudott maradni és elhatárolódott ettől a szennytől- felrakott egy gyönyörűszép verset a Facebook üzenőfalára (sajnos, már régen nincs ott). Álljon itt most ez a vers, emlékére azoknak, akiknek számunkra felfoghatatlanul és látszólag értelmetlenül kellett odavesznie:

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasz, néma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellő, halk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árny, hűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.

Halottak napja

további képek

Érdekes dolgot vettem észre magamon az utóbbi években. Mániákusan kezdem kedvelni a temetők hangulatát... a skorpió mivoltom újabb bizonyítékaként. Nem feltétlen a legkézenfekvőbb analógia, a halál gondolata vonz, hanem az a spirituális gondolathalmaz, ami ilyenkor elér. Most, amikor halottak napján kint voltunk, szinte folyamatosan elmélkedtem, és azon járt az agyam, mit fogok ebből papírra, azaz blogra vetni...

A családi sírok rendre látogatása után én minden évben gyújtok egy gyertyát azoknak a leginkább német nemzetiségű katonáknak a sírjánál, akik itt vannak eltemetve... Valahogy olyan kötelességszerűnek érzem ezeknél a nem gondozott síroknál egy pár percre megállni (egyébként nagyon tetszenek a sírhant nélküli sírok). És idén eszembe jutott egy történet, amit úgy 2 évvel ezelőtt hallottam a Svájcban élő Krompecher professzortól, aki a halál utáni személyazonosítás elismert nemzetközi szaktekintélye. Történt, hogy egy repülőgép szerencsétlenség áldozatai között azonosították egy európai (talán német?) fiatal lány holttestét, akit szülei hazaszállíttattak, és otthon eltemettek. Évekkel később kiderült, hogy valamiféle tévedés folytán nem az ő lányuk nyugszik a sírban, szóval elcseréltek két holttestet... És akkor megkérdezték a szülőket, most mi lesz. A következő válasznál kevés meghatóbbat hallottam életemben - azt mondta egyikőjük: ők már itt, ezt a sírt fogják továbbra is gondozni úgy, mintha az édeslányuké lenne, és remélik, valahol ott a távolban az ő lányuk sírját is így gondozza valaki. És valóban... egy valamit nagyon megtanultam az évek alatt, amíg a munkám a halottakhoz kötött: a halálban egyformák vagyunk. Kivétel nélkül mindenki. És meztelenek, minden értelemben. Ott már nem számít, kik voltunk az életben, mennyi pénzünk, hatalmunk, státuszunk, milyen bőrszínünk, magasságunk volt... és lám, még az is mindegy, hol nyugszunk. A halálunkban egyenlővé válunk... Svájcban, Németországban, Dél-Amerikában, vagy éppen itt Magyarországon, a II. világháborús katona síroknál.

Egy tüntetés képekben

Dead Can Dance

Tegnap életemben először láttam és hallottam élőben a Dead Can Dance együttest. Ez végülis nem csoda, hiszen több, mint évtizedes tetszhalott állapotból feléledve turnézzák most körül a világot.

Nem szoktam és most sem fogok kritikát írni: kritikának itt van ez az írás. Meg kell mondjam, nem értek vele egyet, de megértem. Párom, aki elkísért, azt mondta, sosem fogja szeretni és hallgatni ezt a zenét, de amit csináltak az igazán profi volt. Bevallom, nekem gyengém, mióta először hallottam. És tetszenek az új számok is, az új album is. A koncert magával ragadó és már-már tökéletes volt. Lisa Gerrard hangja bámulatosan tiszta, erős, éteri... ahogy valaki a zenéjüket is jellemezte. Amit csináltak tegnap este, az valóban profi munka volt. Látványos. A hangosítás is megdöbbentően jó volt... csupán -és most leszámítva az estét megkeserítő fejfájásom- de szinte hallgathatatlanul hangos volt. Nem tudom, mi ültünk-e rossz helyen, de bántóan hangos volt. És ez nagyon rosszul esett... és itt értem meg valahol a fenti kritika íróját; rosszul esett, hogy ők is beleestek korunk legnagyobb csapdájába, hogy azt gondolják, a mennyiség, a túlszárnyalás, a minél többet-nagyobbat-drágábbat a lényeg... pedig itt is igaz: a (kicsit) kevesebb több lett volna. Pedig csupa jót akartam írni és gondolni, mert a zenéjük megérdemelné, mert úgy gondolom, ha nem is egyedi, de eléggé unikális hangzást képviselnek.

Mindennek ellenére engem elvarázsoltak, voltak pillanatok, mikor egészen úgy éreztem, eggyé válok ezzel a gyönyörű zenével, nemcsak felém, belőlem is árad Lisa Gerrard éneke. Örülök, hogy ott lehettem.

Az iránytű meséje, avagy a kiselefánt visszaüzen

Egyik kedvenc filmem egyik kedvenc jelenetében hangzik el: "Talán tudta, amit én még nem... hogy a Föld azért kerek, hogy ne lássuk túl messze előre az utat magunk előtt."

Egyszer valaki megkérdezte hajdani barátnémat, hogy mi az, amitől a legjobban fél, és ő erre azt válaszolta: attól, hogy minden így marad, nem változik. Igen, talán ez az, amitől még a változásnál is jobban félünk... de vajon ha tudnánk előre, mi vár ránk a Föld gömbölyűségén túl, bele mernénk-e vágni... Sok megválaszolhatatlan kérdés.

Pedig milyen sokszor érezzük úgy, de jó lenne látni, mit hoz a jövő, mit hoz a változás... Hogy tudjunk "jól" dönteni. De vajon van-e jó döntés, és egyáltalán, tényleg dönthetünk, vagy van egyfajta karmánk?

A döntéseink... Kórházi szobatársnőm mesélte már "kinti" találkozásunk alkalmával, hogy amikor problémák adódtak a párjával kapcsolatban -és valljuk be, a rózsaszín kezdetek után ezek mindig vannak- azt mondta neki, egyébként igen bölcs édesanyja: egy döntésnél, választásnál mindig azt kell mérlegre tenni, megéri-e ez a kapcsolat ezt a kompromisszumot, tud-e annyit adni, hogy ezzel a helyzettel megbéküljek. Sokszor gondolok erre; és hozzáteszem még magamban: lehet sokféle döntést, elhatározást meghozni, csak tisztában kell lennünk azzal, és legalább magunk előtt őszintén be kell vallanunk, miért vállalunk fel egy szituációt, egy kompromisszumot... Mert néha van olyan, amikor olyan prioritások lépnek életbe, hogy felvállalunk sok mindent... és nagyon sok mindent el lehet viselni, ha tudjuk, miért tesszük. De ahhoz tudni kell... és hinni, hogy nem marad minden így örökre.

* * *

Nem nagyon megy ma az írás... és általában, mostanában valahogy inkább hallgatok, de most ezt meg szerettem volna írni. Vagy inkább úgy mondanám, írni akartam valamit. :)

Legalja.hu

Mától nem nézek m1 Híradót. Bár bevallom töredelmesen, kb. 2 percet nem láttam a műsorból, de a botrányos tegnapi éjszakai parlamenti ülésről nem volt szó, viszont nap mint nap beszámolnak már nem csak magyarországi, de romániai, erdélyi balesetekről is. Sőt, azt is megtudhattuk, hogy a nemzeti vágtán részt vesz az egyik műsorvezető, Szöllősi Györgyi is. Hozzávéve, hogy pár másodperc eltéréssel adja ugyanezt az m2 is, azt kell mondjam, ki kellene dobni a tévét is, mivel a kereskedelmi adókat évek óta nem nézem már... Hát hajrá magyarok, ha ez kell, de ezentúl nélkülem.

Pipacsvirág Mórahalmon

Tegnap Mórahalmon voltunk az Erzsébet fürdőben. Meglepődtem. Bevallom, arra számítottam, hogy hasonló lesz a helyzet, mint múlt hétvégén a dorogi tónál. Kétségtelen, nagyon sok vendég volt, ez már a környéken parkoló autók számából kiderült. Én pedig utálom a tömeget. Bent viszont kellemes meglepetés fogadott. Bár érezhetően sokan voltak, mégis elég nagy ahhoz a terület, hogy ez nem vált zavaróvá, még az én értelmezésem szerint sem. A medencékben is kulturált volt a helyzet, sőt még a szaunákban is. Nem is értem... mégiscsak jobb itt, vidéken. :)

Másik élményem -mert ugye a strandon legalább van idő és alkalom olvasni- Schaffer Erzsébet Pipacsvirágom című novellakötete. A szerző ezeket az írásait korábban a Nők lapjában publikálta hétről hétre Történetek útközben címmel. Néhányat már akkoriban olvastam. (Egyébként a Nők lapját azon ritka folyóiratok között tartom számon, amelyek az idők próbáját kiállva minőségiek tudtak maradni.) Igen jól megírt kis történetek ezek, és árad belőlük az a finom, de jól tapintható nosztalgia, ami olyan ismerős nekem... főként mostanság. Az az otthonos itthon-vagyok érzés. Nemrég megvettem a Szép Házak legújabb példányát, mert a címlapon egy gyönyörű tornácos ház volt látható. Belül viszont hihetetlen csalódás volt az újság. Ezen az egy házon kívül csak és kizárólag a kubista kő-fém-üveg szörnyek töltötték meg a lapot. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy egy ilyen ne kerülhetne bemutatásra és biztosan építészeti értéket is képviselhet, bár erősen kétlem, hogy ezekben a rideg terekben a lakók jól érzik magukat... nincs bennük az az itthon-vagyok érzés. De azt mégis túlzásnak érzem, hogy egy ilyen szaklap szinte csak és kizárólag ezeket favorizálja. Viszont azért az egy tornácos házért megérte. És abban a házban nem csak ez tornácosság volt a nagyszerű, hanem hogy ez nem egy enyészettől megmentett, felújított épület, hanem egy új építésű! Jól esik látni, hogy vannak még emberek, akik -úgy tűnik- hasonlóan gondolkodnak erről, mint én. Tudniillik, hogy az lenne az ideális és igazán autentikus, ha ilyen módon próbálnánk meg a gyökereinkből táplálkozni. Mint például Ausztriában. És nem csak a felújításkor, hanem akkor is, ha újat hozunk létre. És ahogy ezen morfondíroztam tegnap a kánikulában, rájöttem, hogy miért is szeretem azt mostanában, hogy vállalkozó vagyok. Pedig anyagilag nem biztos, hogy megéri, és a választást is kényszer szülte... Viszont ezzel valahogy kicsit úgy élhetek, abban a nekem kedves, konzervatív világban, hogy azért mégsem szakadok el a mai valóságtól. Otthon vagyok és háziasszonykodom, de mégis kenyérkereső vagyok. Egyszerre létezhetek a mai valóban és abban az ódon csurgatottméz-ragyogásban a brokátsötétítők között, ahogy Schaffer Erzsébet írta.

(fotó: Nógrádi Csaba )