Várakozás

Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.

Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.
Őrzi merev isteni nő, friss mosolya is merevül

Nesztelenűl dús, puha, lágy szőnyegek is fekszenek ott,
Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit. 

(József Attila, 1922.)

Mélyponton

Nagyon úgy néz ki, házépítős_felújítós_élménymegosztós bloggá lényegül át a webnaplóm. Valahogy mostanában -talán a kép elárulja, miért- ez köti le szabad energiáim és gondolataim 99 százalékát.

A dolog kezdetben -ahogy az lenni szokott- egyszerűnek tűnt: "részben felújított" (előre elárulom, ez elég eufemisztikus jellemzés volt az ingatlanos részéről) ház megvásárlása nem túl nagy összegért, nem túl jelentős bankkölcsönnel, és félretett pénzből kisebb átalakítások, saját szánk ízére igazítások. Előző tulaj kipakol, foglaló lerak, házat átvesz, majd körbenéz: és ekkor észrevesz egy lyukat az egyik szoba egyik sarkában a parkettán. Pontosabban, eleinte nem is lyukat, hanem csak egy nagyobbacska bemélyedést, egyszóval: minden a lyukkal kezdődött a parkettában, és jelenleg már nem nagyon van ház, mint az a képen is jól látszik, vagyis inkább a belseje nem létezik már.

Szóval az ízekre szedés úgy indult, hogy a lyuk, illetve annak léte -ami amúgy csak a bútormentes állapotban vált láthatóvá- az azt megtekintő szakemberek egybehangzó véleménye szerint valami komoly zavart takarhat. Szó szerint. Egy horrorisztikus, parkettás mestertől származó, hatszámjegyű bontási és parketta visszarakási árajánlat után úgy döntöttünk, az amúgy hidegburkolással és kőműves munkával megbízott illetővel felszedetjük a szobákban is a burkolatot - akár annak veszte árán is. (Jelzem, ő amiatt volt/van ott, mert kezdetben a fürdőszoba felújítása volt csak a terv). Szóval felszedte az egyébként egészen tűrhetőnek tűnő,csaphornyos, kb. 50 éves parkettát, ami alatt szétrohadt szarufa tömeget, homokot, alatta pedig salakot találtunk. Ez utóbbi két tényezőről persze tudtunk. Közben bontotta a fürdőszobát is, az ehhez kihívott gáz-vízszerelő mester közölte, hogy azon túl, hogy a kazán roppantul útban van a fürdőszoba ajtajában -ezt mondjuk mi is észleletük- még ráadásként szabálytalanul is van bekötve a kéménybe. De ha már úgyis le lesz szedve, és a parketta fel van bontva, érdemes lenne az aljzatbetonozáskor a régi fűtőtestek és etázs fűtés helyett ezt is korszerűsíteni. Nosza rajta, újabb árajánlat és oké, akkor legyen így... Közben kiderült, hogy a cserépkályha nemes egyszerűséggel egy párnafákra helyezett deszkalapon van, csoda, hogy be nem szakadt, így azt is el kellett bontatni, hogy majd néhány hét múlva, ha már így alakult, az ugyan későbbre tervezett új helyére kerüljön. Olyan apróságokról már nem is beszélek, hogy a laminált padló persze nem klikkes, hanem ragasztott volt, így ő is mehetett a levesbe. Közben kiderült, hogy az egyébként nagyon szépen felszedett (külön köszönet érte a burkolónak) parketták egy jó része használható. Igen ám, de ez a majd ötven éves méret mára már nem létezik, és különben is, újjal pótolva és fizetve a lerakást, csiszolást, lakkozást nagyjából ott vagyunk, mintha  tömör tölgy svédpadlót vennénk. Időközben tehát a helyzet odáig fajult, hogy a konyha kivételével már az összes helyiség kiüresedett és csontjaira vetkőzött, viszont ez, mint egy középkori végvár  az ottomán hódítás idején, még tartotta magát. Máig. A héten ugyanis kint járt a vizes emberünk, akit arra kértünk, ugyan nézné már meg, mi a fenétől csatornaszagú, de nem komolytalan módon a lefolyó szifonját rejtő szekrény. Persze ő azt mondta, bontsuk el a szekrényt, mert így nem látja... ekkor megszületett a döntés, hogy a padlófűtés érdekében, és mivel az étkező-hall párossal így egységes hidegburkolatot kaphat, elbontjuk a konyhát is. Ma kiderült, jól döntöttünk. (Egyébként kezdetben azért vetettük el a mosógép gardróbba helyezésének ötletét, mert hogy nem akartunk "ekkora nagy" felfordulást, hogy elmozdítjuk a konyhabútort...) A bútor kivétele után már nem kellett ahhoz vízügyi szakembernek lenni, hogy mi is lássuk, hogy itt sem kicsi a baj. A vízvezeték és csatorna falból kikandikáló darabjától lefelé és elfelé egy jó 1x0,5 m-es szakaszon nedves a fal... egyelőre -hétvége lévén- a fal még nem került kibontásra.

Hát most itt tartunk: a burkoló még rombol egy kicsit a konyha kövének tekintetében, aztán talán a jövő hét elején elkezdődhet a szó nemesebb értelmében vett felújítás. Majd rakok fel képeket, de most elég volt ezt leírni. Jelenleg Audrey Hepburn egy idevágó gondolatával vigasztalom magam: "Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod."

Az átalakulás kezdete

Célegyenesbe fordultak az eddig semmi láthatót nem produkáló előkészületek. És mint oly sok minden, ez is szomorú rombolással fog kezdődni. És pont a skorpió havában.

Ma és holnap 1-1 túlórával sújtottam magam - nem lévén már egyetlen nap szabadságom sem - hogy pénteken emberi időben el tudjunk indulni Pestre. Így aztán ötkor végzek, és ezért már teljes sötétségben indulok el haza. Igen sajátos hangulata van a vastag, de sárgásfehéren sziporkázó falaknak a reflektorok fényárjában. Annak meg pláne, hogy többeknek a sétaideje erre a délutáni, de megvilágított sötétségre esik.

A ház novemberi fényekben

A ház - az első félelmek

Ma ismét voltunk a háznál, Péterék már gőzerővel pakolnak ki, elrettentő mi fel tud gyülemleni 10 év alatt. De elrettentő volt hirtelen szembesülni azzal, hogy mennyi teendő lesz még itt, ha csak a felújításra gondolok ("lyuk" a parketta alatt a sarokban, falból kikandikáló radiátor felfüggesztés, elkorhadt redőny lécek...) Én persze "kényes úrilányként" egy 3. emeleti társasházi lakásból költözöm életemben először kertes házba, úgyhogy attól tartok, még csak nem is biztos, hogy sejtem, mi vár rám. Azt tudom, hogy egy házon mindig van munka, de most azért eléggé megrettentett, hogy a csak ezek töredékére rendelkezésre álló anyagi háttér és a már most látható, szükséges munkák közötti diszkrepanciával szembesültem. És nem is csak a pénz... annyira szeretném ezt valahogy igazán autentikusan és a ház jellegét megőrizve megtenni, és érzem, hogy ez mennyi energia és idő is lesz. Az imént épp arról beszélgettünk, hogy ha igazán mindent alaposan meg szeretnénk csinálni, például a lyukat a parketta alatt, akkor kapásból lehetne azzal kezdeni, hogy szépen felszedve az összes burkolatot, rendesen lealjzatbetonozzuk a régi részeket, de akkor már az újakat is, a padlófűtés miatt. Szóval tartok ettől, nem is kicsit.

Azért a diófa ma is gyönyörű volt, bár szinte levelek nélkül, meztelenül, csak most láttuk először.

A ház - első élmények

Egyelőre még csak rácson, azaz kerítésen át.

A bűn és a bűnhődés

Van valami, amit a legtöbbünknek szinte lehetetlen megérteni: mi visz rá valakit, hogy egy másik ember életét elvegye - sőt, ezt többször megtegye. Az alábbi cikk történeteiben és a magyarázatokban van sok közös, mégis mindegyik eset egyedi. A szereplők jelentős részét közelről ismerem... de megfejteni és megérteni a tetteiket talán sosem fogom tudni. Mindenesetre érdemes elolvasni a puszta tényeket, és tisztában lenni azzal, hogy a sorozatgyilkosok köztünk járnak, mint a Murder kiállítás mottójában is szerepelt. És valóban -tőlem is kérdezték már többen- nem látszik rajtuk... ugyanolyanok, mint bárki, aki szembejöhet velünk az utcán.

http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=571361

Az éhségsztrájk

(fotó: Jallen Lang)

A bejegyzés alapjául szolgáló "börtön történetem" megértéséhez kicsit régebbre kell visszanyúni. Valamikor az év elején elkezdtem olvasni egy könyvet, aminek végülis nem értem a végére... sőt, inkább csak elkezdtem. A könyvben említést tesznek egy bizonyos Viktor Frankl nevű osztrák ideggyógyászról, aki átélte a náci koncentrációs táborok megpróbáltatásait... sőt, nemhogy átélte és túlélte, hanem az ott szerzett tapasztalatai alapján kifejlesztett egy sajátos (pszicho)terápiás módszert, de nevezhetjük elvrendszernek is. A könyv, amiben erről olvastam, az ő példáját hozza fel a proaktív gondolkodásmód egyik legnagyszerűbb példájaként. Frankl tulajdonképpen arra jött rá, hogy van bennünk egy általa "végső emberi szabadságnak" nevezett valami, amit minden körülmények között meg tudunk őrizni. Bár náci őrei a testével azt tehettek, amit akartak, de ő szinte külső szemlélővé válva olyan gyakorlatokat fejlesztett ki magában, amivel tulajdonképpen a lelke szabadságát megőrizte, vagyis arról tudatosan ő döntött, hogy a külső hatásokra hogyan reagál (például a jövőbe képzelte magát, és eldöntötte, elhitte, hogy mindezt túl fogja élni, könyvet ír majd erről, és tanít majd az itt átéltekből levont tanulságokról - mondanom sem kell, ez történt később).

Amiért ezt az egészet leírtam, az az, hogy ezt személyesen sikerült megtapasztalnom néhány napja... az egyik fogvatartott ugyanis szabályos éhségsztrájkba kezdett. A történet szempontjából végülis a miértek nem fontosak -és az sem, hogy egyet lehetett-e vele érteni- a kimenetel viszont annál inkább. Mivel nem kötelezhetjük az étel elfogyasztására, sőt a terápiát is megtagadhatja addig, ameddig nem kerül életveszélyes, vagy a súlyos és maradandó károsodással fenyegető állapotba, így orvosilag nem lehetett tenni igazából semmit. Szóval mivel beavatkozni nem tudtam, csak figyelni, így még inkább szembeötlő volt a párhuzam a fenti történettel. Megdöbbenve vettem észre és tudomásul, hogy ez az ember rájött, hogy képes megőrizni valami mély emberi méltóságot és belső szabadságot, amin mi, a "fogvatartói" nem tudunk erőszakot tenni semmi módon... szabaddá vált a rácsok között, és mondanom sem kell talán, hogy elérte a célját. És ami talán még megdöbbentőbb, hogy bennem valami furcsa tiszteletet ébresztett: talán nem is maga az ember és nem is az, hogy rájött erre (inkább talán tudattalanul, mint tudatosan), hanem az az igazi és soha el nem vehető emberi méltóság, ami megmutatta magát. És valami olyan elementáris, ujjongó érzés kerített a hatalmába, valami olyan, szavakba alig önthető bizonyosság, amit ritkán érez az ember: már akkor, ott  pontosan tudtam, hogy ez a tapasztalat meghatározó élmény számomra, valami olyasmi, ami nemcsak odabent, hanem idekint is nagyon sokat tud adni. 

Életfogytig

A Csillag az átlagember számára arról a legismertebb, hogy Magyarország egyik legszigorúbb fegyháza. Itt hoztak létre először un. HSR körletet és szinte kivétel nélkül itt töltik büntetésüket a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt rabok. És valóban... nemhogy kijönni, bejutni sem egyszerű kívülállóként, de nem rövid idő dolgozóként sem. Az első dolog, amit meg kellett szoknom, az a semmihez sem hasonlítható nyomasztó légkör, amit a rácsok, kulcsok, fémdetektorok, kutyák, fegyverek látványa és a bezártság okoz. Igen, igen - furcsa, de egy-két nap után rájöttem, hogy én ugyanúgy fogoly vagyok odabent, mint az elítéltek, kis túlzással. Csak én délután négykor kiszabadulok, hogy aztán másnap ugyanúgy visszajöjjek a magam választotta rabságba. Nagyon érdekes érzés. És eleinte szinte sokkoló. De megszokható. Nagyon sajátos világ, a maga sajátos szabályaival és nem csak a rabok, hanem mindenki számára. Nem megnézhető, csak átélhető, ha valaki, valamiért bekerül. De valahogy pár nap után megszoktam... sőt megszerettem. Furcsa ezt így leírni, de így van. Gyógyíthatok... amit eddig sosem tettem, és sosem hittem, hogy valójában hiányzik. Illetve egészen pontosan diagnosztizálok... és ez talán a legnehezebb. Sokszor kemény körülmények között, még keményebb, és nem éppen hálás betegeket. De ez benne a kihívás. Sokan kérdezték, nem félek-e... igazából nem. Nem érzem, hogy lenne miért... abba a világba, az erőszak világába én nem lépek be. Ott biztosan alulmaradnék, hiszen ott a "betegeim" vannak otthon. Egyik kolléganőm fogalmazta meg jól: azt kapjuk vissza, amit adunk. Sőt, néha egészen furcsa módon kapunk; megérintenek a fogvatartottak, vagy inkább a helyzeteik. Épp a minap gondolkodtam el, hogy miért érzek egyikük sorsával különös rokonságot - talán mert hozzá hasonlóan én sem lehetek már soha a rácsaim túloldalán.

A börtön ablakába

Úgy látszik, évente, így május tájékán kapok az élettől valamit, ami gyökeresen megváltoztat bennem sok mindent. Tavaly ilyenkor a baleset, most meg a börtön. Egészen pontosan a munka a börtönben. Március óta. És hogy fokozzuk a dolgokat, a régi munka is maradt, és jött mellé a börtönbeli orvoskodás mellett a helyszínelés is... Ez most annyira leköti minden energiám, hogy nemigen van időm nemhogy írni, de szinte a mindennapjaim tennivalóit elvégezni sem. Azért persze szorgosan gyűjtöm az élményeket, hogy majd sorra leírjam egyszer, amit bűnről és bűnhődésről -no meg sok minden másról is- tanít nekem a Csillag...

Hallelujah

Karácsonyra...

A vándor s a darvak

A történet onnan indult, hogy két igazi, a szó nemes értelmében értelmiségi ismerősöm -egyiküknek nem alacsony a beosztása- is támogatásáról és egyetértéséről biztosított a Facebook-on általam közzétett (like-olt :) ) cikkek, vélemények, blogbejegyzések és az azokhoz írt kommentjeim kapcsán. Szigorúan privátban...

És akkor bennem elkezdtek sorakozni a kérdések:

Milyen ország az, aminek értelmisége nem mer kiállni a saját véleménye, vagy a vele azonos elveket vallók mellett egy közösségi oldalon? Milyen ország az, ahol akinek véleménye van, csak akkor elfogadható, ha az épp kormányzati konform? Milyen ország az, ahol félnek azok, akik értéket teremtenek? Milyen ország az, ahol a legalacsonyabb szinten sem szakmai szempontok döntenek, hanem önös, és ami még rosszabb, olyan érdekek, amit csak a vélt ellenségbe belerúgás tud magyarázni vagy egyszerű politikai konformizmus? Milyen ország az, ahol nem lehet megélni abból, amit az ember évtizedeken át tanult, és alig néhanyad magával űzi, tudja, műveli? Milyen ország az, ahol a gyalogosok az életükért szaladnak a zebrán, ahol a hangosan zenélő szomszéd kizárólag a hangos zenéje túlharsogásából ért? Milyen ország az, ahol mindezt lehajtott fejjel tűrjük, és olyan képtelen hazugságokat hagyunk a vezetőink által a képünkbe vágni, hogy egy kisiskolás is azonnal rájönne? Milyen ország az, ahol egyik prominensünk külföldi interjúja kapcsán azt kérdezik, vajon az illető drogozik? Milyen ország az, amelyik hagyja a zsidózást a demokrácia jelképének tartott parlamentben és kiad egy köztörvényes bűnözőt, tudván tudva, hogy hazájában szabadon engedik? Milyen ország az, amelyik engedi, hogy saját és gyermekei jövőjét élje fel egy semmi másra, csak a hatalomra éhes csoport és amelyik saját utánpótlását, a fiatalokat, egyetemistákat, főiskolásokat lehetetleníti el?

Én most csak várok... a darvakra, a vándorra... és a hétfői állásinterjúra...

Tövismadarak

Ülök itthon, nézem a tetőtéri ablakon át a délre húzó darvakat a hóesésben, megadóan várom, hogy napról-napra egyre sötétebb legyen, és közben ilyesmiken gondolkodom:

"Hát ez a különbség kettőjük között!, gondolta Meggie diadalmasan, ezt sejdítette, mióta megismerkedtek. Ralph atya soha nem esett volna bele ilyen látható csapdába, de ebből az emberből hiányzik minden érzékenység, nincs beépített antennája, amivel érzékelné, hogy mi rejlik a felszín alatt. Úgy lovagol végig az életen, hogy fogalma sincs róla, milyen bonyolult az, hogy milyen fájdalmas is."

/Colleen McCullough: Tövismadarak, fordította: Göncz Árpád/

A másik blog

Elkezdtem anno írni, de nem tudom, van-e még értelme külön szedni. Egyre inkább úgyis minden erről az elszomorító valóságról szól. A szándék persze eredetileg az volt, hogy az engem érintő vagy általam tapasztalt társadalmi működésképtelenségekről írjak, de azt hiszem, kedvem szegte, hogy annyit lehetne a nem működő rendszerek országáról írni, hogy másra sem jutna időm. No persze... lassan másom sincs, csak az időm.

Hencida

A minap olvastam egy elgondolkodtató "irományt". Egy sérült, háromlábú kutyáról van szó, akit próbál örökbe adni ideiglenes befogadója. Mindennapi történet, legyinthetnénk... És sajnos, valóban az. Viszont van az írásban egy nagyon elgondolkodtató részlet, miszerint eddig Magyarországon még sosem sikerült ilyen sérült állatnak gazdát találni, korábban mindhárom amputált lábú kutyusuknak Németországban sikerült gazdira lelnie... No igen, van ebben valami, ami nagyon is jellemzi ennek a két társadalomnak a hatalmas különbségét. Egy működő közösségben ilyesmit is fel lehet vállalni, tudniillik, hogy az élet, az emberek és kutyák sem tökéletesek. Néha sajnos egy lábbal kevesebb jut nekik... de ott ezt el tudják fogadni, és be tudnak fogadni egy ilyen jószágot. Sőt, felteszem, még el is jönnek érte, de legalábbis a szállítás költségét állják. Nem véletlenül mondják, hogy egy társadalom állapotát híven tükrözi az, ahogyan az állataival bánik. Lám, ellentétben velünk, egy német család képes arra, hogy felvállaljon egy ilyen sérült állapotú társat, és képes ezt elfogadva, természetesnek kezelve, gondoskodni egy ilyen élőlényről... Mi mikor leszünk képesek legalább szembenézni ezzel?

Bándy Kata balladája

Megöltek két fiatalt, egy nagyon fiatal, 11 éves kisfiút, és még a nyáron egy huszonéves lányt. Mindkét történet ismert és mindkét történet nagy vihart váltott ki. Én most mégsem közvetlenül ezekről írnék, hanem arról, ami ezek és más, korábbi, ezektől egészen független impulzusok hatására lecsapódott bennem: arról a virtuális erőszak hullámról, ami ezek hatására keletkezett, elszabadult, kordában nem tartott indulatokról és gazdáikról. Az internet fröcsög tőlük. És a halálbüntetés visszaállítását kívánóktól.

A minap azt írta valaki nekem itt a blogon, örül, hogy a munkámról is írok. Ritkán szoktam, valóban, de most esedékesé vált, mert erről mindig a következő jut eszembe:

Ezeket az indulatos embereket, akik mindenképpen ásóval-kapával-kaszával a kezükben ölni akarnak, persze előre megfontoltan - egyszer csak úgy odaállítanám, hogy nézzenek végig egy boncolást, egy ilyen helyszínelést... biztos vagyok benne, ők is, meg a mentében masírozó legények nagy része is gyorsan elbizonytalanodna még a holttest látványától is. Aki valaha volt ilyesmi közelében, látott halott embereket, az ritkán szól. Inkább csak hallgat. Tiszteli a halált és az életet is.

És még valami nagyon fontos. Miután meghalt a lánya, mert megölték, Bándy Edit -aki számomra végtelenül tiszteletre méltóan végig higgadt tudott maradni és elhatárolódott ettől a szennytől- felrakott egy gyönyörűszép verset a Facebook üzenőfalára (sajnos, már régen nincs ott). Álljon itt most ez a vers, emlékére azoknak, akiknek számunkra felfoghatatlanul és látszólag értelmetlenül kellett odavesznie:

Szabó Lőrinc: Valami örök

Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasz, néma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellő, halk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árny, hűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szivemen.

Halottak napja

további képek

Érdekes dolgot vettem észre magamon az utóbbi években. Mániákusan kezdem kedvelni a temetők hangulatát... a skorpió mivoltom újabb bizonyítékaként. Nem feltétlen a legkézenfekvőbb analógia, a halál gondolata vonz, hanem az a spirituális gondolathalmaz, ami ilyenkor elér. Most, amikor halottak napján kint voltunk, szinte folyamatosan elmélkedtem, és azon járt az agyam, mit fogok ebből papírra, azaz blogra vetni...

A családi sírok rendre látogatása után én minden évben gyújtok egy gyertyát azoknak a leginkább német nemzetiségű katonáknak a sírjánál, akik itt vannak eltemetve... Valahogy olyan kötelességszerűnek érzem ezeknél a nem gondozott síroknál egy pár percre megállni (egyébként nagyon tetszenek a sírhant nélküli sírok). És idén eszembe jutott egy történet, amit úgy 2 évvel ezelőtt hallottam a Svájcban élő Krompecher professzortól, aki a halál utáni személyazonosítás elismert nemzetközi szaktekintélye. Történt, hogy egy repülőgép szerencsétlenség áldozatai között azonosították egy európai (talán német?) fiatal lány holttestét, akit szülei hazaszállíttattak, és otthon eltemettek. Évekkel később kiderült, hogy valamiféle tévedés folytán nem az ő lányuk nyugszik a sírban, szóval elcseréltek két holttestet... És akkor megkérdezték a szülőket, most mi lesz. A következő válasznál kevés meghatóbbat hallottam életemben - azt mondta egyikőjük: ők már itt, ezt a sírt fogják továbbra is gondozni úgy, mintha az édeslányuké lenne, és remélik, valahol ott a távolban az ő lányuk sírját is így gondozza valaki. És valóban... egy valamit nagyon megtanultam az évek alatt, amíg a munkám a halottakhoz kötött: a halálban egyformák vagyunk. Kivétel nélkül mindenki. És meztelenek, minden értelemben. Ott már nem számít, kik voltunk az életben, mennyi pénzünk, hatalmunk, státuszunk, milyen bőrszínünk, magasságunk volt... és lám, még az is mindegy, hol nyugszunk. A halálunkban egyenlővé válunk... Svájcban, Németországban, Dél-Amerikában, vagy éppen itt Magyarországon, a II. világháborús katona síroknál.

Egy tüntetés képekben

Dead Can Dance

Tegnap életemben először láttam és hallottam élőben a Dead Can Dance együttest. Ez végülis nem csoda, hiszen több, mint évtizedes tetszhalott állapotból feléledve turnézzák most körül a világot.

Nem szoktam és most sem fogok kritikát írni: kritikának itt van ez az írás. Meg kell mondjam, nem értek vele egyet, de megértem. Párom, aki elkísért, azt mondta, sosem fogja szeretni és hallgatni ezt a zenét, de amit csináltak az igazán profi volt. Bevallom, nekem gyengém, mióta először hallottam. És tetszenek az új számok is, az új album is. A koncert magával ragadó és már-már tökéletes volt. Lisa Gerrard hangja bámulatosan tiszta, erős, éteri... ahogy valaki a zenéjüket is jellemezte. Amit csináltak tegnap este, az valóban profi munka volt. Látványos. A hangosítás is megdöbbentően jó volt... csupán -és most leszámítva az estét megkeserítő fejfájásom- de szinte hallgathatatlanul hangos volt. Nem tudom, mi ültünk-e rossz helyen, de bántóan hangos volt. És ez nagyon rosszul esett... és itt értem meg valahol a fenti kritika íróját; rosszul esett, hogy ők is beleestek korunk legnagyobb csapdájába, hogy azt gondolják, a mennyiség, a túlszárnyalás, a minél többet-nagyobbat-drágábbat a lényeg... pedig itt is igaz: a (kicsit) kevesebb több lett volna. Pedig csupa jót akartam írni és gondolni, mert a zenéjük megérdemelné, mert úgy gondolom, ha nem is egyedi, de eléggé unikális hangzást képviselnek.

Mindennek ellenére engem elvarázsoltak, voltak pillanatok, mikor egészen úgy éreztem, eggyé válok ezzel a gyönyörű zenével, nemcsak felém, belőlem is árad Lisa Gerrard éneke. Örülök, hogy ott lehettem.

Az iránytű meséje, avagy a kiselefánt visszaüzen

Egyik kedvenc filmem egyik kedvenc jelenetében hangzik el: "Talán tudta, amit én még nem... hogy a Föld azért kerek, hogy ne lássuk túl messze előre az utat magunk előtt."

Egyszer valaki megkérdezte hajdani barátnémat, hogy mi az, amitől a legjobban fél, és ő erre azt válaszolta: attól, hogy minden így marad, nem változik. Igen, talán ez az, amitől még a változásnál is jobban félünk... de vajon ha tudnánk előre, mi vár ránk a Föld gömbölyűségén túl, bele mernénk-e vágni... Sok megválaszolhatatlan kérdés.

Pedig milyen sokszor érezzük úgy, de jó lenne látni, mit hoz a jövő, mit hoz a változás... Hogy tudjunk "jól" dönteni. De vajon van-e jó döntés, és egyáltalán, tényleg dönthetünk, vagy van egyfajta karmánk?

A döntéseink... Kórházi szobatársnőm mesélte már "kinti" találkozásunk alkalmával, hogy amikor problémák adódtak a párjával kapcsolatban -és valljuk be, a rózsaszín kezdetek után ezek mindig vannak- azt mondta neki, egyébként igen bölcs édesanyja: egy döntésnél, választásnál mindig azt kell mérlegre tenni, megéri-e ez a kapcsolat ezt a kompromisszumot, tud-e annyit adni, hogy ezzel a helyzettel megbéküljek. Sokszor gondolok erre; és hozzáteszem még magamban: lehet sokféle döntést, elhatározást meghozni, csak tisztában kell lennünk azzal, és legalább magunk előtt őszintén be kell vallanunk, miért vállalunk fel egy szituációt, egy kompromisszumot... Mert néha van olyan, amikor olyan prioritások lépnek életbe, hogy felvállalunk sok mindent... és nagyon sok mindent el lehet viselni, ha tudjuk, miért tesszük. De ahhoz tudni kell... és hinni, hogy nem marad minden így örökre.

* * *

Nem nagyon megy ma az írás... és általában, mostanában valahogy inkább hallgatok, de most ezt meg szerettem volna írni. Vagy inkább úgy mondanám, írni akartam valamit. :)