Egy tüntetés képekben

Dead Can Dance

Tegnap életemben először láttam és hallottam élőben a Dead Can Dance együttest. Ez végülis nem csoda, hiszen több, mint évtizedes tetszhalott állapotból feléledve turnézzák most körül a világot.

Nem szoktam és most sem fogok kritikát írni: kritikának itt van ez az írás. Meg kell mondjam, nem értek vele egyet, de megértem. Párom, aki elkísért, azt mondta, sosem fogja szeretni és hallgatni ezt a zenét, de amit csináltak az igazán profi volt. Bevallom, nekem gyengém, mióta először hallottam. És tetszenek az új számok is, az új album is. A koncert magával ragadó és már-már tökéletes volt. Lisa Gerrard hangja bámulatosan tiszta, erős, éteri... ahogy valaki a zenéjüket is jellemezte. Amit csináltak tegnap este, az valóban profi munka volt. Látványos. A hangosítás is megdöbbentően jó volt... csupán -és most leszámítva az estét megkeserítő fejfájásom- de szinte hallgathatatlanul hangos volt. Nem tudom, mi ültünk-e rossz helyen, de bántóan hangos volt. És ez nagyon rosszul esett... és itt értem meg valahol a fenti kritika íróját; rosszul esett, hogy ők is beleestek korunk legnagyobb csapdájába, hogy azt gondolják, a mennyiség, a túlszárnyalás, a minél többet-nagyobbat-drágábbat a lényeg... pedig itt is igaz: a (kicsit) kevesebb több lett volna. Pedig csupa jót akartam írni és gondolni, mert a zenéjük megérdemelné, mert úgy gondolom, ha nem is egyedi, de eléggé unikális hangzást képviselnek.

Mindennek ellenére engem elvarázsoltak, voltak pillanatok, mikor egészen úgy éreztem, eggyé válok ezzel a gyönyörű zenével, nemcsak felém, belőlem is árad Lisa Gerrard éneke. Örülök, hogy ott lehettem.

Az iránytű meséje, avagy a kiselefánt visszaüzen

Egyik kedvenc filmem egyik kedvenc jelenetében hangzik el: "Talán tudta, amit én még nem... hogy a Föld azért kerek, hogy ne lássuk túl messze előre az utat magunk előtt."

Egyszer valaki megkérdezte hajdani barátnémat, hogy mi az, amitől a legjobban fél, és ő erre azt válaszolta: attól, hogy minden így marad, nem változik. Igen, talán ez az, amitől még a változásnál is jobban félünk... de vajon ha tudnánk előre, mi vár ránk a Föld gömbölyűségén túl, bele mernénk-e vágni... Sok megválaszolhatatlan kérdés.

Pedig milyen sokszor érezzük úgy, de jó lenne látni, mit hoz a jövő, mit hoz a változás... Hogy tudjunk "jól" dönteni. De vajon van-e jó döntés, és egyáltalán, tényleg dönthetünk, vagy van egyfajta karmánk?

A döntéseink... Kórházi szobatársnőm mesélte már "kinti" találkozásunk alkalmával, hogy amikor problémák adódtak a párjával kapcsolatban -és valljuk be, a rózsaszín kezdetek után ezek mindig vannak- azt mondta neki, egyébként igen bölcs édesanyja: egy döntésnél, választásnál mindig azt kell mérlegre tenni, megéri-e ez a kapcsolat ezt a kompromisszumot, tud-e annyit adni, hogy ezzel a helyzettel megbéküljek. Sokszor gondolok erre; és hozzáteszem még magamban: lehet sokféle döntést, elhatározást meghozni, csak tisztában kell lennünk azzal, és legalább magunk előtt őszintén be kell vallanunk, miért vállalunk fel egy szituációt, egy kompromisszumot... Mert néha van olyan, amikor olyan prioritások lépnek életbe, hogy felvállalunk sok mindent... és nagyon sok mindent el lehet viselni, ha tudjuk, miért tesszük. De ahhoz tudni kell... és hinni, hogy nem marad minden így örökre.

* * *

Nem nagyon megy ma az írás... és általában, mostanában valahogy inkább hallgatok, de most ezt meg szerettem volna írni. Vagy inkább úgy mondanám, írni akartam valamit. :)