Van Márai Sándornak egy nagyszerű regénye, Az igazi. Ebben írja a következőket: "Egyszer azt mondotta valakiről, hogy nem tiszteli, mert már elmúlt negyvenéves, és nincs pénze.
Ez a kijelentés megdöbbentett. Szívtelennek, igazságtalannak éreztem.
- Szegény. - mentegettem. - Nem tehet róla.
- Nem igaz. - mondta szigorúan apám. - Tehet róla. Hiszen nem nyomorék, nem is beteg. Akinek negyvenéves korában nincsen annyi pénze, amennyit az ő viszonyai között föltétlenül meg lehetett szerezni, az gyáva, vagy lusta, vagy semmirekellő. Nem tisztelem az ilyen embert."
Ezen sokat gondolkodtam, és eleinte, bár értettem, de nem tudtam vele azonosulni. De mostanában, vagy inkább mostanra megérett bennem az igazsága a Márai által leírtaknak.
Egy év alatt, mióta nem írtam a blogjaim, és nem is igen olvastam másokét, sűrűvé vált az életem: szerelmek, munkahelyek, barátok jöttek-mentek benne. De valami elkezdett szilárdulni a sikamlós dolgok között. Rájöttem, megéltem milyen az, amikor az ember letett valamit az asztalra. És ezt nem ő gondolja csak, hanem visszajelzések jönnek. Egymás után, több is. Márainak volt igazsága. Negyvenenéves korára az ember eljut oda, hogy ha tanult, dolgozott, tett azért, mihez ért, amiben tehetséges és képzett, akkor annak beérik a gyümölcse. Egyszer csak észreveszi, hogy valaki. Tisztelik, keresik, és adnak a véleményére. Számít. És ez nagyon jó érzés. Ráébredni, hogy a neved az, ami jól csengővé vált, és nem az, aminek az égisze alatt végezted a munkád. És innentől kezdve tudni fogod, hogy egyedül is talpon tudsz maradni a világban, nem kellenek főnökök, cégek, bársonyszékek: nem csak felnőttél, beértél. Valaki lettél, és nem csak az örökölt, hanem a saját magad által megszerzett "javak" révén is.
