Úgy 1,5 hete ismét érdekes impressziók értek, amikor székesfővárosunkban töltöttem 3 napot. Pestlőrincen "laktam", egyedül egy házban, ami egy idő után furcsa és igazán meglepő otthonos érzéseket keltett bennem. Tényleg meglepődtem, mert a szomszéd néni feltette ugyan a kérdést, hogy nem fogok-e félni, de nemhogy ez nem történt, hanem olyan biztonságban éreztem magam, mint ritkán. Körbevett a ház, a kert... és... és ott voltak a madarak. Az a rengeteg madár! Fekete rigók, széncinegék, kékcinegék, vörösbegy, fakopáncs, szajkó és egy igazi, eleven zöld küllő! Ilyen madarat egyszer láttam csak életemben, és amint utánanéztem, kimondottan emberkerülő. Ebben rokonlelkek vagyunk. :) Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy én egy kimondottan antiszociális személy vagyok: imádtam a ház magányát, hogy csak a jószágok (kutya, macska) vesznek körül, az emberek többsége viszont az agyamra ment...
És akkor álljon itt a város másik arca. Elkövettem egy hatalmas baklövést... bár utólag talán inkább szociológiai mélytanulmánynak nevezném, és így, hogy túléltem, már nem bánom. Történt ugyanis, hogy Zuglóból Pestlőrincre 3 db BKV járművel terveztem a hazajutást. Egy 70 x 30 cm-es képpel a kezemben és egy oldaltáskával az vállamon. Az első hibát akkor követtem el, amikor a Nagy Lajos király útján az 5 sz. busz helyett a 62-es villamosra szálltam fel. Ez a jármű először is kizötyögött Kőbányára, majd Józsefvároson keresztül visszatért a Blaha Lujza térre. De ez még csak a lightos bemelegítés volt (a blogbejegyzés ezen része a másik blogban is bőven megállná a helyét). A Blahán aztán jött a mélyre merítkezés, a 99-es busz. Mikor megláttam, furcsállottam, hogy a BKV még tart és használ ilyen pléhkasztnikat. Mikor felszálltam és nekiindultunk pokolbéli utunknak, akkor már kezdtem megérteni, miért, és az út végére, a Határ úton tökéletesen világossá vált. A busz a Józsefváros legvadabb részein keresztül haladva igazi internacionális kis közösséget gyűjtött magába: romák, kínaiak, román cigányok babakocsival, csecsemővel, kisgyerekkel, iskolások hátizsákkal. Mellettem két hajléktalan fogyasztott kényelmes otthonossággal nem csak alkoholt, de gyógyszert is, azzal a felkiáltással, hogy "ha megdöglünk, dögöljünk meg együtt". Egy idő után nem voltam benne biztos, hogy a kép és én is egyben, élve megússzuk az utazást. A Ferencváros ipari részén aztán rájöttem, hogy pontosan ez a füstokádó járgány való ide, ahol az út néha olyan kátyús volt, hogy a busz úgy rázkódott, és vele mi, utasok is, mint egy jóképű kocsonya. A Határ úton leszállni maga volt a felüdülés, az 50-es villamos pedig a relaxáció. Ezt még tovább fokozta az egyedül utazó autista kisfiú, de a szürreális kaland koronája kétségtelenül a villamoson lehunyt szemmel, átéléssel egy diktafonról zenét hallgató középkorú, nem-túl-jól-öltözött úriember volt, aki által szolgáltatott ingyen zenét néha a villamos hangosbemondója színezte . Mindezt túl-, át- és megélve, mintegy két órai utazást végigállva megérkeztem a lőrinci házba.
A következtetések levonását mindenkire magára bízom, én csak annyit könyveltem el magamban, hogy mindennek ára van tehát: lehet Pesten zöld küllők társaságában élni, de ezért ilyen pokolbéli utakkal kell fizetni.
