Én is sokszor gondoltam, hogy innen nincsen felfelé. Aztán úgy két hete, életemben először jártam Szatmár megyében, a Tiszazugban, egy egészen kicsi faluban. És ott láttam egy csodát, egy gazdaságot, ahol vendégül láttak bennünket, házi koszt volt, házi kenyérrel és ittunk ott készült "házi" pálinkát. És dolgoztak ott falubeliek, romák és nem romák, és rend volt, tisztaság... és valami végtelen kedves vendégszeretet. Megdöbbentem... én azt hittem, ez egy elmaradott, leszakadt vidék; pedig csodaszép, és nem csak az a mintagazdaság, hanem az egész falvacska. Én tudom, hogy ez nem mindennapos... de akkor rájöttem, lehetne így is. Rajtunk múlik...És történt abban a három napban még valami nagyon fontos. Ráeszméltem, hogy még az én haszontalannak tűnő munkám is lehet fontos. Nem nekem, hanem másoknak. Embereknek, akik elvesztették hozzátartozójukat, és a segítségemmel visszakaphatják és eltemethetik őket. Ez fontosabb dolog, mint talán sokan gondolják, és nem csak azért, mert a temetetlen múlt nem hagy túlélni. Van ebben valami, ami kapcsán mégiscsak felemelheti az ember a szavát az értelmetlen erőszak és brutalitás, a fajgyűlölet és a háborúk ellen.
Köszönöm annak a két embernek, Böszörményi Sándornak és Krompecher Tamás professzornak, akik megértették velem ezeket, azt, hogy mégis van értelme.
