Egy tüntetés képekben

Dead Can Dance

Tegnap életemben először láttam és hallottam élőben a Dead Can Dance együttest. Ez végülis nem csoda, hiszen több, mint évtizedes tetszhalott állapotból feléledve turnézzák most körül a világot.

Nem szoktam és most sem fogok kritikát írni: kritikának itt van ez az írás. Meg kell mondjam, nem értek vele egyet, de megértem. Párom, aki elkísért, azt mondta, sosem fogja szeretni és hallgatni ezt a zenét, de amit csináltak az igazán profi volt. Bevallom, nekem gyengém, mióta először hallottam. És tetszenek az új számok is, az új album is. A koncert magával ragadó és már-már tökéletes volt. Lisa Gerrard hangja bámulatosan tiszta, erős, éteri... ahogy valaki a zenéjüket is jellemezte. Amit csináltak tegnap este, az valóban profi munka volt. Látványos. A hangosítás is megdöbbentően jó volt... csupán -és most leszámítva az estét megkeserítő fejfájásom- de szinte hallgathatatlanul hangos volt. Nem tudom, mi ültünk-e rossz helyen, de bántóan hangos volt. És ez nagyon rosszul esett... és itt értem meg valahol a fenti kritika íróját; rosszul esett, hogy ők is beleestek korunk legnagyobb csapdájába, hogy azt gondolják, a mennyiség, a túlszárnyalás, a minél többet-nagyobbat-drágábbat a lényeg... pedig itt is igaz: a (kicsit) kevesebb több lett volna. Pedig csupa jót akartam írni és gondolni, mert a zenéjük megérdemelné, mert úgy gondolom, ha nem is egyedi, de eléggé unikális hangzást képviselnek.

Mindennek ellenére engem elvarázsoltak, voltak pillanatok, mikor egészen úgy éreztem, eggyé válok ezzel a gyönyörű zenével, nemcsak felém, belőlem is árad Lisa Gerrard éneke. Örülök, hogy ott lehettem.

Az iránytű meséje, avagy a kiselefánt visszaüzen

Egyik kedvenc filmem egyik kedvenc jelenetében hangzik el: "Talán tudta, amit én még nem... hogy a Föld azért kerek, hogy ne lássuk túl messze előre az utat magunk előtt."

Egyszer valaki megkérdezte hajdani barátnémat, hogy mi az, amitől a legjobban fél, és ő erre azt válaszolta: attól, hogy minden így marad, nem változik. Igen, talán ez az, amitől még a változásnál is jobban félünk... de vajon ha tudnánk előre, mi vár ránk a Föld gömbölyűségén túl, bele mernénk-e vágni... Sok megválaszolhatatlan kérdés.

Pedig milyen sokszor érezzük úgy, de jó lenne látni, mit hoz a jövő, mit hoz a változás... Hogy tudjunk "jól" dönteni. De vajon van-e jó döntés, és egyáltalán, tényleg dönthetünk, vagy van egyfajta karmánk?

A döntéseink... Kórházi szobatársnőm mesélte már "kinti" találkozásunk alkalmával, hogy amikor problémák adódtak a párjával kapcsolatban -és valljuk be, a rózsaszín kezdetek után ezek mindig vannak- azt mondta neki, egyébként igen bölcs édesanyja: egy döntésnél, választásnál mindig azt kell mérlegre tenni, megéri-e ez a kapcsolat ezt a kompromisszumot, tud-e annyit adni, hogy ezzel a helyzettel megbéküljek. Sokszor gondolok erre; és hozzáteszem még magamban: lehet sokféle döntést, elhatározást meghozni, csak tisztában kell lennünk azzal, és legalább magunk előtt őszintén be kell vallanunk, miért vállalunk fel egy szituációt, egy kompromisszumot... Mert néha van olyan, amikor olyan prioritások lépnek életbe, hogy felvállalunk sok mindent... és nagyon sok mindent el lehet viselni, ha tudjuk, miért tesszük. De ahhoz tudni kell... és hinni, hogy nem marad minden így örökre.

* * *

Nem nagyon megy ma az írás... és általában, mostanában valahogy inkább hallgatok, de most ezt meg szerettem volna írni. Vagy inkább úgy mondanám, írni akartam valamit. :)

Legalja.hu

Mától nem nézek m1 Híradót. Bár bevallom töredelmesen, kb. 2 percet nem láttam a műsorból, de a botrányos tegnapi éjszakai parlamenti ülésről nem volt szó, viszont nap mint nap beszámolnak már nem csak magyarországi, de romániai, erdélyi balesetekről is. Sőt, azt is megtudhattuk, hogy a nemzeti vágtán részt vesz az egyik műsorvezető, Szöllősi Györgyi is. Hozzávéve, hogy pár másodperc eltéréssel adja ugyanezt az m2 is, azt kell mondjam, ki kellene dobni a tévét is, mivel a kereskedelmi adókat évek óta nem nézem már... Hát hajrá magyarok, ha ez kell, de ezentúl nélkülem.

Pipacsvirág Mórahalmon

Tegnap Mórahalmon voltunk az Erzsébet fürdőben. Meglepődtem. Bevallom, arra számítottam, hogy hasonló lesz a helyzet, mint múlt hétvégén a dorogi tónál. Kétségtelen, nagyon sok vendég volt, ez már a környéken parkoló autók számából kiderült. Én pedig utálom a tömeget. Bent viszont kellemes meglepetés fogadott. Bár érezhetően sokan voltak, mégis elég nagy ahhoz a terület, hogy ez nem vált zavaróvá, még az én értelmezésem szerint sem. A medencékben is kulturált volt a helyzet, sőt még a szaunákban is. Nem is értem... mégiscsak jobb itt, vidéken. :)

Másik élményem -mert ugye a strandon legalább van idő és alkalom olvasni- Schaffer Erzsébet Pipacsvirágom című novellakötete. A szerző ezeket az írásait korábban a Nők lapjában publikálta hétről hétre Történetek útközben címmel. Néhányat már akkoriban olvastam. (Egyébként a Nők lapját azon ritka folyóiratok között tartom számon, amelyek az idők próbáját kiállva minőségiek tudtak maradni.) Igen jól megírt kis történetek ezek, és árad belőlük az a finom, de jól tapintható nosztalgia, ami olyan ismerős nekem... főként mostanság. Az az otthonos itthon-vagyok érzés. Nemrég megvettem a Szép Házak legújabb példányát, mert a címlapon egy gyönyörű tornácos ház volt látható. Belül viszont hihetetlen csalódás volt az újság. Ezen az egy házon kívül csak és kizárólag a kubista kő-fém-üveg szörnyek töltötték meg a lapot. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy egy ilyen ne kerülhetne bemutatásra és biztosan építészeti értéket is képviselhet, bár erősen kétlem, hogy ezekben a rideg terekben a lakók jól érzik magukat... nincs bennük az az itthon-vagyok érzés. De azt mégis túlzásnak érzem, hogy egy ilyen szaklap szinte csak és kizárólag ezeket favorizálja. Viszont azért az egy tornácos házért megérte. És abban a házban nem csak ez tornácosság volt a nagyszerű, hanem hogy ez nem egy enyészettől megmentett, felújított épület, hanem egy új építésű! Jól esik látni, hogy vannak még emberek, akik -úgy tűnik- hasonlóan gondolkodnak erről, mint én. Tudniillik, hogy az lenne az ideális és igazán autentikus, ha ilyen módon próbálnánk meg a gyökereinkből táplálkozni. Mint például Ausztriában. És nem csak a felújításkor, hanem akkor is, ha újat hozunk létre. És ahogy ezen morfondíroztam tegnap a kánikulában, rájöttem, hogy miért is szeretem azt mostanában, hogy vállalkozó vagyok. Pedig anyagilag nem biztos, hogy megéri, és a választást is kényszer szülte... Viszont ezzel valahogy kicsit úgy élhetek, abban a nekem kedves, konzervatív világban, hogy azért mégsem szakadok el a mai valóságtól. Otthon vagyok és háziasszonykodom, de mégis kenyérkereső vagyok. Egyszerre létezhetek a mai valóban és abban az ódon csurgatottméz-ragyogásban a brokátsötétítők között, ahogy Schaffer Erzsébet írta.

(fotó: Nógrádi Csaba )

Mindennapi varázsoló

Először csak leültem, és hagytam, hogy a meleg kellemesen körülvegyen. Szoktam a helyem, és hagytam, hogy a körülvevő megszokjon engem. A füvek, méhek, a diófa lombjának zöldje. Aztán hagytam, hogy meglássam a színeket, és eljussanak hozzám az illatok, a meggyé, a levágott ágaké és földé. Aztán hagytam, hogy megmutassák magukat a lények, hogy észrevegyem, mennyi isten-teremtmény nyüzsög, repked, mászik és illan körülöttem. Először csak a károgásuk hallottam, aztán megjelent a magasban és leszállt a part menti nyárfákra egy dolmányos varjú pár. Jöttek szépen sorban a cinkék, verebek, zöldikék, és ott kerengett egy egerészölyv is. De a hangjával jelezte, hogy itt van a sárgarigó és a poszáta. Ott vadászott pár méterre egy tövisszúró gébics, óvatlan pillanatában ki tudtam figyelni a fészkét is, és bár a szorgos szülők két percenként hordták a zsákmányt, megnéztem a már majdnem kirepülő fiókákat is, sőt még egy etetést is engedték, hogy lássak. A nyüzsgő élet mindenhonnan figyelt, és mégis csend volt, olyan zümmögős csend. És végtelenül tiszta nyugalom.

Ha most azt gondolja a tisztelt olvasó, hogy ehhez az édeni környezethez valami különleges hely kell, akkor elárulom, hogy mindössze egy Deszk határában lévő kiskertig kell elmenni. Vagy egy másik telekig... mindenkinek a saját csodavilágáig.

Járkáló

Sosem gondoltam volna -nyilván, mivel a csecsemőkorom végéről nincsenek már meg az emlékeim- hogy a járás ekkora örömöt tud okozni. Bár még orvosilag nincs jóváhagyva, de a lakásban már próbálom a bal lábam rábírni a normál -vagy legalábbis ahhoz közelítő- használatra. Pár napja mérve már 4 cm (!) volt a körfogat különbség a jobb combom javára, ami iszonyú sok. Sajnos, érzem is, mennyivel gyengébb lett az izomtömeg vesztésnek köszönhetően a bal. Úgyhogy most a fő feladat, hogy megerősítem annyira a bal lábam, hogy ne érezzem ezt az örömet, amikor lépegetek, hanem a rendes, normális napi tevékenység részét képezze az, hogy járok.

Egyébként a büntetőügy lassan lezárul -büntethetőséget kizáró ok miatt, viszont engem azóta sem kerestek meg (még?) azok, akik ezt okozták...