Karácsonyi családfa

Már gyerekkorom óta érdekelt a családunk története, csak akkor még nem igazán tudatosult bennem, miért. Az anyai nagyanyám volt az, aki a legtöbbet el tudta nekem mondani erről, és mivel én szívesen hallgattam, ő szívesen mesélt. Egyszer aztán elhatároztam, megkérem, ugyan mondja már el az általa ismert felmenőink rokonsági viszonyait... és én ekkor íródeákként leültem, és mindent leírtam, lerajzoltam, amire emlékezett.

A nagyanyám már 10 éve meghalt, egy novemberi napon, és anyám nővére mostanában elkezdte felkutatni a családfánkat. És ekkor nekem eszembe jutott a papíros, de már fogalmam sem volt, hová került azóta, de abban biztos voltam, hogy megvan. És tegnap, amikor megint sokat beszélgettünk a családdal a családról, régi, múlt századi rokonokról, fogtam magam és éjszaka megkerestem a papírt... És olyan furcsa, különös, meleg érzés fogott el, mintha a nagyanyám ezt küldte volna nekem valahonnan nagyon messziről karácsonyra... és néztem a dédunokái képeit, akiket sosem látott... és szinte tapinthatóan éreztem a gyökereket, azt a folytonosságot, amiről egyre biztosabban tudom, hogy az egyetlen megtartó erő.

Boldog karácsonyt.

Kristálytiszta

Gyerekként az ember egészen másként képzeli el az életet. Aztán lassan megszokja, hogy minden másként van. Én persze sokáig hittem, hogy létezik kristálytisztaság.

Aztán 17 évesen megismertem valakit, aki sok évvel később azt mondta, én nem is tudok mást tenni, egyszerűen csak szeretek. Én persze akkor már nem őt szerettem, de sok éven át a legfontosabb volt számomra. Úgy hittem, hogy nem is lehet az másként, mint hogy én szeretek, de nem szeretnek viszont, vagy nem annyira, mint amennyit én adok. Vele megtanultam, mi a másság. Aztán jött egy másik valaki, és én átéltem a kristálytiszta érzelmet, elhittem, hogy engem is lehet szeretni. Nem sokat gondolkodtam, hogy átadhatom-e magam ennek az érzésnek, még akkor sem, ha tudtam, sok fájdalommal fogok fizetni. Vele megtanultam, mi az azonosság, amit mégis el lehet veszíteni. Aztán évekkel később megint találkoztam valakivel, akivel ismét megérintett ez az áttetszően tiszta, kéklő érzés... De akkor már nagyon sokat gondolkodtam, tépelődtem, megengedhetem-e magamnak ezt... merjem-e magam átengedni az érzésnek, és merjek-e belefeküdni a sekély vízbe. És aztán elmúlt minden és sötét lett.

És ma úgy hiszem, hogy elveszett belőlem a képessége a kristálytisztaságnak, mert mindenki elvitt belőlem, és én már nem vagyok képes többé érezni azt, amiről nagyon sokáig azt hittem, az egyetlen, ami éltetni tud.

62-99-50 és madárparadicsom, avagy a patkányfészek alulnézetben

Úgy 1,5 hete ismét érdekes impressziók értek, amikor székesfővárosunkban töltöttem 3 napot. Pestlőrincen "laktam", egyedül egy házban, ami egy idő után furcsa és igazán meglepő otthonos érzéseket keltett bennem. Tényleg meglepődtem, mert a szomszéd néni feltette ugyan a kérdést, hogy nem fogok-e félni, de nemhogy ez nem történt, hanem olyan biztonságban éreztem magam, mint ritkán. Körbevett a ház, a kert... és... és ott voltak a madarak. Az a rengeteg madár! Fekete rigók, széncinegék, kékcinegék, vörösbegy, fakopáncs, szajkó és egy igazi, eleven zöld küllő! Ilyen madarat egyszer láttam csak életemben, és amint utánanéztem, kimondottan emberkerülő. Ebben rokonlelkek vagyunk. :) Valahogy az fogalmazódott meg bennem, hogy én egy kimondottan antiszociális személy vagyok: imádtam a ház magányát, hogy csak a jószágok (kutya, macska) vesznek körül, az emberek többsége viszont az agyamra ment...

És akkor álljon itt a város másik arca. Elkövettem egy hatalmas baklövést... bár utólag talán inkább szociológiai mélytanulmánynak nevezném, és így, hogy túléltem, már nem bánom. Történt ugyanis, hogy Zuglóból Pestlőrincre 3 db BKV járművel terveztem a hazajutást. Egy 70 x 30 cm-es képpel a kezemben és egy oldaltáskával az vállamon. Az első hibát akkor követtem el, amikor a Nagy Lajos király útján az 5 sz. busz helyett a 62-es villamosra szálltam fel. Ez a jármű először is kizötyögött Kőbányára, majd Józsefvároson keresztül visszatért a Blaha Lujza térre. De ez még csak a lightos bemelegítés volt (a blogbejegyzés ezen része a másik blogban is bőven megállná a helyét). A Blahán aztán jött a mélyre merítkezés, a 99-es busz. Mikor megláttam, furcsállottam, hogy a BKV még tart és használ ilyen pléhkasztnikat. Mikor felszálltam és nekiindultunk pokolbéli utunknak, akkor már kezdtem megérteni, miért, és az út végére, a Határ úton tökéletesen világossá vált. A busz a Józsefváros legvadabb részein keresztül haladva igazi internacionális kis közösséget gyűjtött magába: romák, kínaiak, román cigányok babakocsival, csecsemővel, kisgyerekkel,  iskolások hátizsákkal. Mellettem két hajléktalan fogyasztott kényelmes otthonossággal nem csak alkoholt, de gyógyszert is, azzal a felkiáltással, hogy "ha megdöglünk, dögöljünk meg együtt". Egy idő után nem voltam benne biztos, hogy a kép és én is egyben, élve megússzuk az utazást. A Ferencváros ipari részén aztán rájöttem, hogy pontosan ez a füstokádó járgány való ide, ahol az út néha olyan kátyús volt, hogy a busz úgy rázkódott, és vele mi, utasok is, mint egy jóképű kocsonya. A Határ úton leszállni maga volt a felüdülés, az 50-es villamos pedig a relaxáció. Ezt még tovább fokozta az egyedül utazó autista kisfiú, de a szürreális kaland koronája kétségtelenül a villamoson lehunyt szemmel, átéléssel egy diktafonról zenét hallgató középkorú, nem-túl-jól-öltözött úriember volt, aki által szolgáltatott ingyen zenét néha a villamos hangosbemondója színezte . Mindezt túl-, át- és megélve, mintegy két órai utazást végigállva megérkeztem a lőrinci házba.

A következtetések levonását mindenkire magára bízom, én csak annyit könyveltem el magamban, hogy mindennek ára van tehát: lehet Pesten zöld küllők társaságában élni, de ezért ilyen pokolbéli utakkal kell fizetni.

Kharon ladikján

Érdekes, hogy ez meg a két előző bejegyzés címe is vízzel kapcsolatos, ami talán nem meglepő tőlem, hiszen a skorpió vizes jegy. Én meg ugye ebben a jegyben születtem, ma 37 éve. (Erről jut eszembe, 4 éve milyen szívesen és nap mint nap kijártam az árvizet nézni... hiába, mondta barátnőm, a sok és nagy víz, az érzelmek áradása megfogja a skorpiót... és tényleg megmagyarázhatatlanul vonzott a látvány.)

Egyébként érdekes nap volt, kicsit olyan szokatlan is... ahogy öregszem, egyre kevésbé van jelentősége számomra, egyre kevésbé tartom már számon. És ma talán az eddig megszokottnál is kevesebbszer jutott az eszembe, pláne az autóban ülve, Kiskunhalas felé tartva a zuhogó esőben... dolgozni. Mert ahogy az élet, úgy a halál sem áll meg. (Már megint a víz, Kharon a ladikján, és az elmúlás). És akkor csörrent meg először a mobilom, és felköszöntött valaki, akitől nagyon jól esett, és akivel este vagy másfél órát beszélgettünk telefonon. De üzentek ma mások is, olyanok is, akiktől nem vártam, és olyan érdekes módon is, hogy egy 37-es villamos képét küldték el, aminek egyik végállomása az izraelita temető. :) Szóval jó nap volt, pedig kissé zaklatott.

Este elolvastam a híreket Török Gábor blogjában. És jé, egy újabb folyó. A Rubikon. Szerintem nem most léptünk át rajta, csak nem egyszerre vesszük észre, és nem egy helyre tesszük az átkelést. Az AB határozatára adott pökhendi és vérlázító válasz talán már rég túl van ezen. Ma egyébként idős kollégám megjegyezte, hogy 1956-ban milyen szép idő volt ilyentájt, és hogy október 26-án szabadult el a pokol: sortüzek, áldozatok, tömegbelövés. Nem is gondoltam, hogy ennyi minden történt és történhet a születésem napján. És vajon majd 50 év múlva mit fognak gondolni az akkor élők erről a napról?

Szóval ilyen és ilyesmi dolgok történtek ma velem és körülöttem a világban. És találtam egy kis történetet, egy netes fórumon, amit most ide is leírok. És bár kicsit egyszerű, meg kicsit közhelyes, mégis van benne valami, ami megfogott, mikor elolvastam. Mert benne van, amin egyébként is olyan sokat gondolkodom mostanában: hogy vajon van-e értelme bárminek is igazán egyszerű dolgokon kívül, amikhez nem kell sem pénz, sem hatalom, sem lehetőség, sem tehetség... tulajdonképpen nem kell semmi hozzá, csak az, hogy időt szenteljünk arra, amire születtünk... Mert végülis amire szükségünk van, azt megkapjuk... Vagy talán mindig is a miénk volt, mióta a világra jöttünk.

"A halász hazatér a fatörzsből vájt csónakján. és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza ilyen korán.A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról. - ... és egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember. - Hát... például játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal, és zenélünk egy kicsit - feleli a halász. A piackutató itt közbevág:- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról! Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.- És azután? - kérdezi a halász.- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a konzervgyárnak tudná eladni amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonou-ba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne. - Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász. - Ekkor kezd érdekessé válni az élet! - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távoleső, kedves faluba költözhetne. - És azután mi lenne? - kérdezi a halász. - Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, az unokákkal, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival, zenélgetni egy kicsit..."

Noé bárkája

Ma kaptam egy (kör) e-mailt egy kedves ismerősömtől, amiben felhívja a figyelmet a Noé Állatotthon Alapítványra, amely több más, hasonló szervezettel együtt felvállalta az iszapkatasztrófa során megsérült állatok mentését. Hátha van valaki, aki esetleg innen, a blogbejegyzésből értesül erről, és tud segíteni, akár pénzadománnyal, akár az alapítvány által közzétett listán szereplő természetbeni támogatással.

(A fenti kép az alapítvány weboldalán található.)

A kis hableány

Amikor kicsi gyerek voltam és láttam rajzfilmen meg elolvasták nekem a kis hableány történetét, teljesen kétségbeestem a mese végén. Akkor még nem tudtam elfogadni, hogy meghalhat aki jó, elveszíthetjük, akit szeretünk és nem mindig az győz, aki az igazságért küzd. Ahányszor újra hallgattam a történetet, valahol legbelül mindig azt vártam és reméltem, hogy a végén jóra fordul minden, és megváltozik az általam ismert végkifejlet. Aztán megváltozott valami, megtanultam, hogy az életben is mindig fájdalommal kell fizetnünk minden jóért... Isten ad, hogy elvegyen. Nem emlékszem már, pontosan hogyan történt ez -valószínűleg nem is egy pillanat szerű változás volt- de egy idő után már nem kedveltem a heppienddel végződő történeteket. Azokat a filmeket és olvasmányokat szerettem, ahol végül elpusztul, aki azért az eszményért harcolt, amiért végül meg kellett halnia. Talán egyszerűen csak felnőttem, vagy a lelkem egy része felnőtt... de talán van egy része a lelkemnek, ami magyarázatot vár arra, hogy miért kell a kis hableánynak mindig életét adnia azért, hogy szeressék.

2010. október 4. - Rekviem kommentár nélkül

2010. október 4-én a déli órákban Ajkán átszakadt a timföldgyár vörösiszap tárolójának gátja, és az erősen lúgos hatású iszap elöntötte Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. 4 ember meghalt, 3 ember eltűnt, több, mint százan megsérültek, többek állapota még most is életveszélyes. Az anyagi és természeti kárt jelenleg még megbecsülni sem tudják. A vörös iszapot a folyók vize a Dunába viszi, már elérte Győr-Moson-Sopron megyét...