Fél év - a hársfák meséje

"Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.

S gyökere lett a föld, dereka a magasság,

Lombja az ég

És körtét ettek a bogarak,

A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.

És csörömpölő acélműhelyekben

Tűzre dobta a nagy hegyeket,

Hogy a halállal és az új időkkel

Száguldják meg a versenyt dübörögve

Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment

S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok."

Befordult a sarkon, kezében a játékokkal. Akkor még semmi rosszat nem sejtett, mikor meglátta a levágott gallyakat a sarokház előtt. Ment tovább, és akkor egyszer csak észrevette... Közelebb lépett, felnézett, aztán felemelt tekintettel körbejárta a törzseket. Hatalmas ágak voltak levágva a két hársfáról. Ahol előtte nap még a cinkék tornáztak, rigók énekeltek, és árnyékot adó levelek remegtek az őszutó lágy fényeiben... Nem akarta elhinni.

És akkor érezte magában, hogy eldőlt... üzent a kaporszakállú, ez az üzenet maga. Mennie kell. Nem képes és nem akar tovább ott élni, ahol bánthatják a fáit, még akkor is, ha törvény szerint nem jogos tulajdonos. Most már tudta, hogy olyan fák kellenek, amiket képes megvédeni, amikhez senki nem nyúlhat. Fák, melyek derekába kapaszkodva várhatja, hogy tovább adhassa őket gyerekeinek.

Aréna

 

Még ki lehet nyitni...

"Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette."

Mert mindenért fizetni kell, minden döntésünkért, és azért is, ha látszólag nem döntünk, csak várunk. Nincs következmények nélküli elhatározás és cselekvés... mindennek megvan a maga ára, ezzel nem árt tisztában lenni. Annak is, ha elmegyünk, annak is ha visszajövünk, annak is, ha hívunk valakit vagy elküldünk, ha magunkra maradunk vagy társra lelünk... és még annak is, ha azt mondjuk egy reggel, ma egyedül indulok. Mert így vagy úgy, de meg fogunk fizetni. Ezt tudni kell.

Infinitivus

"Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni."

Mélyvíz - csak úszóknak!

"Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés." (Márai Sándor)

Csak állt középen, és nézte, ahogy darabokra törik körülötte minden. Nem mozdult. Csak hagyta, hogy kihulljanak kezéből a cserepek. Tudta, hogy vannak pillanatok az életben, amikor megváltozik egyszerre minden, és nem lehet tenni semmit. Számtalan kétség és hatalmas bizonytalanság volt benne. Viszont tudta azt is, hogy van valaki, akiért érdmes végigélni a változásokat. Úgyhogy lenézett a vízre, behunyta a szemét és ugrott...

Gésák és egyebek

"Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat." (Gabriel Garcia Marquez)

Sokszor elgondolkodok van-e fejlődés valójában. Járom az utcákat, mint tizenéve ugyanott, rovom a köreim, és közben minduntalan ez jut eszembe. Vajon ugyanaz vagyok-e, mint akkor, amikor először jártam itt... vajon sikerült-e bárhová is eljutnom vagy semmit nem léptem előre, ugyanaz vagyok, mint akkor, csak egy másik házban, ingben, kapcsolatban élek. Vagy azért mégis tanultam valamit, változtam, és volt értelme a fájdalomnak, amivel tanítani próbáltak. Egyáltalán, akarok-e én változni, és ha igen, mit akarok megtartani, ami én vagyok, amitől én vagyok. Jobb pillanataimban hiszem, hogy igen, van fejlődés az életünkben, a rosszabbakban meg azt gondolom, hogy ez a szentimentalizmus az öregedés jele.

Láz

"Mint a betegség, olyan volt az egész... Aztán nem ettem, egy évig, csak úgy, teát. ... És kivert a láz, sokáig."

Aztán lázas lett. Csak a láz volt, semmi más, nem lett más baja. Nem értette, mi történik benne... vele. Órákig tartott, mire megszűnt. Rájött, hogy beteg attól, ami történik vele, hogy nem lehet úgy, ahogy vágyja. És akkor percek alatt megszülettek benne a gondolatok. Hogy hogyan fog élni, hogyan fog túlélni a hátralevő életében. Megszülettek a szabályok, a rés nélküli falak. Sok tégla került akkor oda. Tudta, hogy fel kell adnia és el kell engednie, hogy egy tűszúrásnyi fény beszűrődhessen valahol. Hogy hagyhasson valamit maga után a világban. És akkor elmúlt a láz.