Mégis!

Most olyan ujjongó öröm van bennem, hogy le kell írjam, a dolgok jóra tudnak fordulni és az emberek jók tudnak lenni! Ma megtudtam, hogy a sajtófelhívásra jelentkezett a baleset amúgy gyerekkorú okozójának édesapja a rendőrségen, és hogy az előző bejegyzésben említettek egyike és másika között szerelem szövődött!

Mégis milyen csodálatos az élet kavargása, és ahogy rossz napok, úgy ilyen jó napok is vannak!

Egy kisebb Isten gyermekei

A valóság soha nem tündérmese, de nagyon igaz, hogy mindenben és minden körülmények között meg lehet látni a jót. Ha van szemünk hozzá...

És meg kell mondjam, a fájdalmas élmények mellett kaptam nagyszerű, sőt pótolhatatlan és megismételhetetlen dolgokat a kórházban eltöltött idő alatt is. Már írtam, hogy kutatom, mi volt az, ami miatt ennek így kellett történnie. Nos, volt valami, amire még ott bent rájöttem: találkozhattam csodálatos és különleges emberekkel.

Először is Adrienn, a szobatársam. Pontosabban a második éjszakától volt az. Az első estét egy másik osztályon töltöttem, aztán másnap -mint utóbb megtudtam egyes ápolók nemtetszése közepette- átkerültem a kezelőorvosom osztályára egy kétágyas szobába. Eleinte, inkább talán csak a jólneveltség okán beszélgettünk, aztán szépen lassan, egyre többet megtudtunk egymásról, és egyre jobban megkedveltük egymást. Rájöttünk, mennyi hasonlóság van az életünkben és a közös, mások által a maga valójában átélhetetlen helyzet teljesen összekovácsolt bennünket. Sokszor együtt nevettünk -amikor mást már nem lehetett tenni- a néha szürreálisba hajló, tragikomikus helyzeteken, kielemeztük a kórház-üzem munkafolyamatait és szereplőit egyaránt. De beszélgettünk sok minden másról is: életről, halálról, könyvekről, ezotériáról, filozófiáról. Merthogy Adri államvizsga előtt álló filozófus hallgató, és mivel egyikőnk sem nézett tévét, amíg sok kórteremben az aktuális agymosó műsor ment, mi vagy olvastunk, vagy beszélgettünk. És azt hiszem, nagyon remélem, ez nem marad abba... Miután én hazakerültem, azóta e-mailben tartjuk a kapcsolatot és többször meglátogattam, amikor épp gyógytornára kellett mennem. (Pár napja már ő is hazamehetett egyébként.) Meggyőződésem, hogy nem véletlen ez a találkozás, és hogy lesz még közünk a jövőben is egymáshoz.

De voltak ott mások is... És bár sok negatív tapasztalatot gyűjtöttem a személyzetről, de emellett el kell ismerjem, voltak a munkájukat teljes odaadással és a betegekkel szemben igazi empátiával végzők. Hálával és tisztelettel tartozom az osztály két fiú ápolójának például, akik közül az egyiknek mindig volt pár jópofa megjegyzése, hogy mosolyt csaljon az arcunkra, a másiknak pedig egy jó könyve, hogy ne unatkozzunk.

És aki miatt a bejegyzés a címét kapta... kétségkívül a legkülönlegesebb ember, akit utamba hozott a sorsom az alatt a 8 nap alatt, az a hölgy volt, aki nem kevés nyelven beszélt, köztük folyékonyan Japánul, végzettségét és korábbi munkáját tekintve műszaki (ha jól emlékszem, nagyon speciális területhez, az autógyártáshoz értő) szakfordító volt, rendkívüli műveltséggel és olvasottsággal... Amikor arra járt, éppen szóba került az említett film, de volt szó irodalomról és festményekről is, mert Adriennt a festőművészet érdekelte. Egyébként ez az illető takarítónő volt a klinikán. De amikor beszélgetni kezdtünk, nem két beteg és egy takarítónő beszélgetett, hanem egy kisebb Isten gyermekei találkoztak.

Verébmese

Az utóbbi napokban megjelentek az erkélyre kirakott cinkegolyókon a verebek. Na persze, az én hibám, hogy nem vettem be a golyókat, dehát miután egész télen szinte semmilyen madár nem járt rájuk, feleslegesnek éreztem. Eleinte csak hébe-hóba jött egy-két barna sapkás, aztán egyre többen lettek (működött a hírmondó :) ), végül már csapatostul ostromolták a téli elemózsiát. Ha épp kint voltunk az erkélyen, a kis szemtelenek a hársfákon csipogtak méltatlankodva. Mostanra szinte elfogytak a gombócok, én pedig arra gondoltam, hogy ha végképp elkopnak, vége lesz a gyereknapnak, majd legközelebb ősz végén rakok ki megint. Aztán eszembe jutott, hogy emberben is van ilyen, aki így viselkedik, mint ezek a kis madarak... már rég nem ott lenne a helye, ahol van, benne él mások életében akkor is, amikor már jó ideje a saját maga által választott életet kellene élnie.

Hogyan kell betegnek lenni?

Mottó: "Az egyetlen betegjog, amelyik semmilyen körülmények között nem korlátozható, az emberi méltósághoz való jog."

                                         fotó: Newsha Tavakolian

Az egyetemi főnököm, sokszor kérdezte meg a vizsgán a hallgatókat, hogy a betegek melyik joga nem korlátozható soha, egyetlen körülmény között sem. Sokszor eszembe jutott ez a kórházi ágyon töltött 8 napom alatt...

A betegség, az ágyhoz kötöttség, sőt a legkisebb korlátozottság is már önmagában kiszolgáltatottá tesz. Erre rögtön rájöttem, amikor a röntgenben felfeküdtem a beteghordó kocsira, és onnantól kezdve mintegy 6 napon keresztül nemigen mozoghattam önállóan. Sosem tapasztaltam még meg, milyen végtelenül elveszíti az ember a méltóságát, ha bármely testi szükségletéhez valakinek a segítségét kell kérnie. És azok az emberek, akiknek a dolguk lenne ez a segítés, nem egy esetben éreztetik, hogy mennyire terhükre van ez éppen... Aztán amikor az ember nem érzi a friss szabad levegőt napokon át, és egyetlen útja a kórterem és mosdó között vezet, persze, ezt is ülve, egy szobavécén, hálóingben, néha civil kívülállók között. No persze, a szemérmességünk nagy részét már a kezdet kezdetén le kell vetkőzni... Aztán az ágy, ami napokig, hetekig az "otthonává" válik. Sosem értettem a kórteremben medikusként ácsorogva a viziteken, miért van, hogy sok beteg szinte ráveti magát az orvosokra a kérdéseivel - hát most megértettem: nemigen lát az ember azon a 2-5 percen kívül doktort, legfeljebb, ha egészen indokolt esetben odahívatja az ügyeletest. Pláne, hogy az ismerős kezelőorvosom -aki egyébként mindent megtett értem és a gyógyulásomért- napokra elment konferenciázni. Na, akkor körülöttem megállt az élet. Aztán persze visszajött, de ettől még nem sikerült az utolsó 2 nap alatt -sőt utána még vagy 3 további napon át- megfelelő méretű mankót szerezni. Valahogy egy idő után az ember -legalábbis én- úgy kezdtem magam érezni, mint egy lágerlakó. Ki kellett találni egy napirendet, ami egyrészt túlélési stratégia, másrészt valahogy kapaszkodás a saját méltóságunkba. Pl. 3 naponta szigorúan hajat mostam, bár eleinte alig-alig tudtam a karjaim, könyökeim annyira hajlítani... de eszembe jutott, amit valahol olvastam egyszer, hogy a lágereket általában azok élték túl, aki megpróbálták minden körülmények között, legalább valamennyire megőrizni emberi mivoltukat, méltóságukat (pl. nők maradni). És közben az ember arra igyekszik figyelni, hogy a sokszor esetlegesnek tűnő kórházi történések között egy állandót fenntartson: a saját teste öngyógyító képességét...

Aztán végre valahára a szabadulás édesnek hitt percei, majd a keserű kiábrándulás, hogy sem a civil életünk, sem az otthonunk nem működik úgy, mint annak előtte. Az egyik első sokk az úttest túloldaláról való átkelés volt - mankóval. És utána sorban a többi: semmi, és értelemszerűen az otthonunk elsősorban, nem akadálymentes. Minden ötször annyi idő, és vagy ötször annyi fáradság. Érzékenyek vagyunk emiatt mindenre, és azok, akiktől a leginkább várnánk persze, nem eléggé türelmesek ehhez velünk. És a szobafogság -bár sokkal otthonosabb körülmények között- de folytatódik. Aztán persze otthon is kialakul valamiféle rendszer, de még hetekig nem érjük el a felső polcon a nyári ruháinkat, külön attrakció a tusoló peremén átjutni, és a kimosott ruhát is csak segítséggel tudjuk kiteregetni.

És még csak 3 hét és 3 nap telt el...

8 nap az örökkévalóság

" Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok." (Popper Péter)

Május 3án történt. Már amikor elindultam otthonról, éreztem, hogy az a nap nem az enyém. Így egyszer csak úgy döntöttem, félbehagyom, amit aznapra terveztem, és haza biciklizek. Ha nem így döntök, talán egy autó üt el, de így "csak" egy másik kerékpáros kanyarodott egyenesen, akarom mondani balra nekem... se karjelzés, se körültekintés. És innentől megváltozott minden, és akkor még nem is sejtettem mennyire. Három csontom tört el, de mivel először ezt nem éreztem, hagytam a balesetet okozó gyerekcsapatot elmenni mindenféle adat hátrahagyása nélkül. És majdnem saját lábamon bementem a kórházba... úgyhogy mostantól tudom, lehet sípcsonttöréssel sétálni, kétoldali orsócsonttöréssel farmert háromszor le, fel venni. Mivel nem mentő vitt be, az ambulanciáról majdnem elküldtek vizsgálat nélkül a járóbeteg szakrendelésre. És utána is csak egy ismerős professzor volt eleinte hajlandó velem foglalkozni, sőt még a röntgenbe is gyalog mentem. Mondjuk akkor már alig tudtam járni. És még órák múltak el fájdalomcsillapítás nélkül. Sőt, a CT-ben, mikor már tudták, hogy négyből egy végtagom vagyok képes használni -akkor már valóban nem mozogtak a könyökeim és a bal térdem a nagy fájdalom miatt- közölték karba tett kézzel, hogy másszak át a fekvőkocsiról a vizsgálóasztalra. És ez még csak a kezdet volt...

Ami ezek után jött, az a kórházban eltöltött 8 nap, örökre megváltoztatott bennem egy csomó dolgot. Most még egyrészt frissek az emlékek, még kavarognak, csapódnak, és a legfőbb kérdés, túl azon persze, hogy vajon hogyan fogok meggyógyulni, az, hogy vajon mi oka és értelme volt a történteknek. Mert volt tanulsága, nem is kevés és nem is súlytalan. Tervezek erről még sokat írni, mert annyiféle vetülete volt a történéseknek, annyi érzelmet felkavart bennem, és annyi mindent megváltoztatott, hogy nem tudom egyszerre kiírni magamból. Egy biztos -és visszakanyarodnék a fent idézett úriemberhez, aki szerint: vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak a földön fekve lehet látni. Most már én is tudom, hogy így van.

Asztalra letett

Van Márai Sándornak egy nagyszerű regénye, Az igazi. Ebben írja a következőket: "Egyszer azt mondotta valakiről, hogy nem tiszteli, mert már elmúlt negyvenéves, és nincs pénze.

 Ez a kijelentés megdöbbentett. Szívtelennek, igazságtalannak éreztem.

 - Szegény. - mentegettem. - Nem tehet róla.

 - Nem igaz. - mondta szigorúan apám. - Tehet róla. Hiszen nem nyomorék, nem is beteg. Akinek negyvenéves korában nincsen annyi pénze, amennyit az ő viszonyai között föltétlenül meg lehetett szerezni, az gyáva, vagy lusta, vagy semmirekellő. Nem tisztelem az ilyen embert."

Ezen sokat gondolkodtam, és eleinte, bár értettem, de nem tudtam vele azonosulni. De mostanában, vagy inkább mostanra megérett bennem az igazsága a Márai által leírtaknak.

Egy év alatt, mióta nem írtam a blogjaim, és nem is igen olvastam másokét, sűrűvé vált az életem: szerelmek, munkahelyek, barátok jöttek-mentek benne. De valami elkezdett szilárdulni a sikamlós dolgok között. Rájöttem, megéltem milyen az, amikor az ember letett valamit az asztalra. És ezt nem ő gondolja csak, hanem visszajelzések jönnek. Egymás után, több is. Márainak volt igazsága. Negyvenenéves korára az ember eljut oda, hogy ha tanult, dolgozott, tett azért, mihez ért, amiben tehetséges és képzett, akkor annak beérik a gyümölcse. Egyszer csak észreveszi, hogy valaki. Tisztelik, keresik, és adnak a véleményére. Számít. És ez nagyon jó érzés. Ráébredni, hogy a neved az, ami jól csengővé vált, és nem az, aminek az égisze alatt végezted a munkád. És innentől kezdve tudni fogod, hogy egyedül is talpon tudsz maradni a világban, nem kellenek főnökök, cégek, bársonyszékek: nem csak felnőttél, beértél. Valaki lettél, és nem csak az örökölt, hanem a saját magad által megszerzett "javak" révén is.

Vezeklőing

Eljön a pillanat, amikor muszáj rájönnünk, hogy ami elől egész életünkben menekültünk, az az egyetlen dolog, amivel szembe kell néznünk; egyszer azt mondtuk egy teherre, nem vállaljuk: a vezeklőing csupán annyi, hogy később megtudjuk, az a büntetésünk, hogy ez nem fog többet megismétlődni...

(fotó: Shirin Neshat)