A kis hableány

Amikor kicsi gyerek voltam és láttam rajzfilmen meg elolvasták nekem a kis hableány történetét, teljesen kétségbeestem a mese végén. Akkor még nem tudtam elfogadni, hogy meghalhat aki jó, elveszíthetjük, akit szeretünk és nem mindig az győz, aki az igazságért küzd. Ahányszor újra hallgattam a történetet, valahol legbelül mindig azt vártam és reméltem, hogy a végén jóra fordul minden, és megváltozik az általam ismert végkifejlet. Aztán megváltozott valami, megtanultam, hogy az életben is mindig fájdalommal kell fizetnünk minden jóért... Isten ad, hogy elvegyen. Nem emlékszem már, pontosan hogyan történt ez -valószínűleg nem is egy pillanat szerű változás volt- de egy idő után már nem kedveltem a heppienddel végződő történeteket. Azokat a filmeket és olvasmányokat szerettem, ahol végül elpusztul, aki azért az eszményért harcolt, amiért végül meg kellett halnia. Talán egyszerűen csak felnőttem, vagy a lelkem egy része felnőtt... de talán van egy része a lelkemnek, ami magyarázatot vár arra, hogy miért kell a kis hableánynak mindig életét adnia azért, hogy szeressék.

2010. október 4. - Rekviem kommentár nélkül

2010. október 4-én a déli órákban Ajkán átszakadt a timföldgyár vörösiszap tárolójának gátja, és az erősen lúgos hatású iszap elöntötte Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. 4 ember meghalt, 3 ember eltűnt, több, mint százan megsérültek, többek állapota még most is életveszélyes. Az anyagi és természeti kárt jelenleg még megbecsülni sem tudják. A vörös iszapot a folyók vize a Dunába viszi, már elérte Győr-Moson-Sopron megyét...

Agora

A piactérnek a görög városállamok életében igen nagy jelentősége volt... a szó szoros értelemben élettér volt. Később, a középkorban is megtartotta fontos társadalmi szerepét, amit mi sem jelez jobban, minthogy általában a városok főterén piacoztak a polgárok. Mostanában én is kezdek rászokni. Nem vagyok sem bio-mániás, sem vegetáriánus, vagy valamiféle egészséges életmód-próféta, esetleg elkötelezett és harcos környezetvédő. Egyszerűen csak emberi(bb)nek találom - a szó minden értelmében. Jó esetben közvetlenül találkozik a termelő és a vevő, vagyis látom, kinek a keze munkájának gyümölcse kerül az asztalomra... És ez jó. De nem csak emiatt. Van valami, meg a sarki kisboltban is, ahonnan a szódát hozom, ami nincs a hipermarketekben (azaz a hiperpiacokon)... emberi kapcsolatok vannak, viszonyok, és jó esetben bizalom, elégedettség és visszajárás a kereskedőhöz, termelőhöz. Egy nagyáruház bármikor megszüntetheti valaminek a forgalmazását, és lecserélheti egy teljesen más gyártótól származó termékre... jó esetben viszont Marika, aki évek óta tejet és tejfölt árul, ezt fogja tenni még évekig, ugyanúgy és ugyanazt fogja nekem eladni, mint az előző szombaton. Van ebben valami tartós állandóság, ami fontos kötőerő. Lenne... lehetne...

A minap (diák)igazolványképet csináltattam. Digitálisat... analógot már sehol nem csinálnak. Megkérdeztem -régi beidegződés- hány nap múlva jöhetek érte. A fiatal, tanuló fényképész hölgy furcsán rám nézett, és azt mondta, percek múlva kész. Na igen... A következő értelmetlen kérdésem az volt, meddig lehet utánrendelni. Alap esetben semeddig. Ha kérem, elküldik egy adott összegért e-mailben a fotókat, egyébként, szintén külön kérésre kap egy számot és akkor archiválják a file-t... amúgy meg... amúgy meg törlik, miután kifizettem és kinyomtatták nekem a képeket. Kértem négy képet és egy számot, és szomorúan elköszöntem. Utána még órákig ezen gondolkoztam. És ma, a piacon ismét eszembe jutott, és elhatároztam, hogy megírom ezt a blogban. Mert tulajdonképpen miért baj, hogy nem őrzünk meg sokezer digitális képet, amit már egy óvodás is létre tud hozni. Ezzel még nem lenne önmagában baj. De megtanuljuk, hogy ez a normális manapság. És belénk ivódik, hogy már nem érték a tartósság... mint régen, amikor a legfontosabb értékek egyike volt. Eszembe jut Popper Péter egy előadása, amikor elmesélte a cipős történetet. Régente nem nagyon vettek évente új cipőt, de talán 10 évenként sem. Apja szemében az fémjelezte egy cipő -de bármi más használati tárgy- értékét, hogy az mennyire volt tartós, mennyi ideig maradt az, ami, vagyis cipő, táska, vagy épp szekrényajtó. Na igen, mondta a Tanár Úr... de mi lenne, ha ma vennék egy cipőt ajándékba a feleségemnek, és azzal adnám neki oda, hogy nézd, micsoda nagyszerű ajándék, ez még 10 év múlva is cipő lesz a lábadon. Ki a fene akarja 10 év múlva ugyanazt a cipőt hordani...???

Szóval: addig semmi baj nem lenne (elvileg legalábbis), amíg csak a digitális fénykép nem tartós; de manapság semmi sem az, nem is úgy gyártják már a holmikat. Nem tartós a számítógép, a mosógép, a vasaló, de már a lakás és az autó sem... És lassan nem csak cipőből nem akarjuk ugyanazt viselni évtizedek múlva, de nem akarjuk ugyanazt a lakást, állást, főnököt... de ugyanazt a férjet, feleséget, barátot sem. Igazi fogyasztói társadalom: vedd meg, használd, és utána vegyél újat, majd még újabbat. Csak egyet ne feledjen senki, amikor kidob egy cipőt, majd a mosógépet, utána vesz egy új autót, majd elválik, de egy év múlva már otthagyja az új kapcsolatát is, közben valahogy mégsem érzi jól magát, és panaszkodik, hogy milyen embertelen ez a világ. Szóval ne feledje, hogy pontosan azért ilyen, mert ilyenek benne az emberek, mint ő... 

Szerelmem, Trója

Úgy egy hete, egyik este ismét megnéztem a Trója c. Wolfgang Petersen filmet. Igazság szerint nem vágytam másra, csak a látványos mozi nyújtotta kikapcsolódásra. Aztán a korong benne maradt a lejátszóban, és másnap ismét megnéztem belőle néhány jelenetet... valahogy belefészkelte magát a fejembe az eposzi történet. Harmadnap, hasonló filmeket keresgélve a dvd-k között, elővettem a Gladiátort, és miután megnéztem, megint belenéztem a Trójába. Aztán tegnapelőtt vasalóvásárlás ürügyén (ez is megtörtént) a dvd polcok között nézelődve rábukkantam -és ebben gondolom, semmi meglepő nincs már... :)- a Trója 2007-es rendezői változatára. Mondanom sem kell megvettem, és tegnap este meg is néztem... Szóval a film, és hogy egészen pontos legyek nem csak a film, kezdett "rögeszmémmé" válni, és ennek kapcsán érdekes dolgok történtek bennem...

Először is, és ez nem először fordul elő, egy film, zene, vagy olvasmány kapcsán elkezd érdekelni a kor, maga a(z) (történelmi) esemény, a szereplők, szóval minden, ami a kapcsolatos az adott, befogadott élménnyel. Talán nem vagyok egy korán érő típus, de én ezt az utóbbi években tapasztaltam meg a leginkább... Amikor az Iliász kötelező olvasmány volt, teljesen hidegen hagyott - őszintén szólva, nem is tudom, egyáltalán végigolvastam-e. Egy nyakamba varrt kötelességnek éreztem, mint ahogy a többszáz éves irodalmi művek többségét. A történelmet meg kifejezetten nem szerettem. Érettségi után -bevallom töredelmesen- száműztem is az életemből... jó pár évig. Aztán jöttek ezek a furcsa tapasztalások. És most ott tartok, hogy megnézek egy ilyen filmet, mint a Trója, és talán előveszem majd és elolvasom Homérosz eposzait, a neten olvasgatok a kor irodalmáról, mitológiájáról és úgy egyáltalán sok mindenről, ami ennek kapcsán az utamba kerül. Változunk... ez egészen biztos. De felmerül bennem valami más is.

Van egy barátom, akinek révén megismertem egy igazi Tanárembert, aki tulajdonképpen könyvtáros. Eredetileg. Egy időben többször találkoztam vele, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy órákon át képes voltam érdeklődve hallgatni, ahogy a százéves háborúról és az angol íjászokról mesélt. Én, akit hidegen hagyott a történelem. Aztán egy ilyen alkalommal elmesélte, hogy egyszer megkérték, hogy helyettesítsen valakit egy általános iskolai irodalom órán. Az Egri csillagok volt éppen a tananyag... A történet vége végülis az lett, hogy a gyerekek az óra és a tanítás után is fürtökben csüngtek rajta, és hazakísérték az iskolából, közben ő, néha az utcán a porba rajzolva mesélte nekik, hogy hogyan álltak ellent a híres várvédők a török támadásnak. Aztán a helyettesített tanár megkérdezte tőle pár nap múlva, mikor tudna ismét jönni, mert a gyerekek "követelnék"... :)

 Talán nem tévedek, ha azt gondolom, abban, hogy a legtöbb fiatalt hidegen hagyja iskolás korában az irodalom, a történelem, a zene és még annyi sok minden, annak sajnos az is az oka, hogy kevés az ilyen igazi tanáregyéniség. Hogy nem tudják az iskolában a diákokkal megízleltetni, miért is érdemes elolvasni egy könyvet, meghallgatni egy zeneművet vagy épp megnézni a Tróját... Mert bár a film sok kritikát kapott történeti "hűtlensége" miatt, de engem mégis arra sarkallt, hogy elővegyem a korról szóló információkat. Sőt... ami még ennél is lényegesebb talán: tovább gondolkodtat. Szoktam mondani, hogy ha másért nem is érdemes megnézni a filmet, de Brad Pitt izmai által nyújtott esztétikai élvezet miatt mindenképp (mármint a nőneműeknek... egy ismerősöm valahogy úgy jellemezte, hogy egyike a sarus-vértes-pajzsos gladiátoros-görög hősös moziknak :) ). Nos, érdekes mód, még ezen is el lehet gondolkodni... a színész hét hónapi kemény edzéssel érte el, hogy így nézzen ki - Akhilleusz és társai meg egyszerűen csak harcosok voltak, úgy éltek, mozogtak és végeztek fizikai munkát nap, mint nap, hogy így néztek ki... no persze ehhez talán egy kicsit félistennek is kellett lenni, meg egy kicsit ókori görög hősnek is. De persze, nem ez az egyetlen dolog, ami a film kapcsán eszembe jutott... Szóval csak idézni tudom Steinbecket: "a gondolkodás szépsége" az, ami okán még egy ilyen sok szempontból hamisítatlan hollywoodi sikerfilm is jóval képes túlmutatni önmagán, és az irodalmi és történelmi hűség hiánya ellenére is érdeklődést kelteni pont példának okért a kultúrtörténet iránt. De ehhez nem elég a film... kell hozzá még valami, ami csak bennünk születhet meg. Kiben előbb, kiben később, ha egyáltalán...

Szív repül a tálba

 

Szív repül a tálba,
Ilyen körbe zárva,
A szerelem drága,
A szerelem drága.

Van egy kép, ami azóta bennem van, mióta valaki leírta nekem ezt a dalszöveget.  Igen, egy szívet látok egy fémtálban. Ezüst színű, fényes fémtálban. Néha eszembe jut, mikor azon gondolkodom, amit Fodor Ákos írt: "én soha másban nem csalódom, csak saját ítéletemben".

Énkép

Egy kis reklám, mert kivételesen valakinek sikerült egy jó képet készíteni rólam (aki amúgy csak kattintgat egy kis kompakttal... ez egyébként nem azzal készült, épp unatkoztunk és sirályt fotóztam a telével). :)

101 kiskutya

Augusztus: névnap, Adria, akklimatizálódás és parlagfű, no meg egy kis konferencia. És újabb tapasztalások...

Az utóbbi időben ismét megtapasztalhattam, mit érek, ha (már) nem vagyok bennfentes, belső körös. Mit érnek a számomra értékes (vagy annak hitt) kapcsolataim az emberekkel, ha már eltávolodtam térben és időben. Egyre inkább azt kell gondoljam, a végletekig naív vagyok, amikor azt hiszem, az többieknek is fontos, hogy ne széledjünk szét teljesen, hogy megmaradjanak értékes és fontos szakmai és magánéleti barátságok, viszonyok, kapcsolatok. Úgy tűnik, a többiek nem így gondolják. Amikor én elmegyek valahonnan, egy kapcsolatból, egy munkahelyről, én sosem azt gondolom, bezárok magam után minden ajtót... nem érzem úgy, hogy fel kell számolnom teljesen valamit, noha tudom, a dolgok nem fognak teljesen ugyanúgy maradni, mint annak előtte. De azért, ha úgy adódik, az ember néha visszamehet látogatóba, néha felemelheti a telefont és kérhet, no meg adhat néhány szakmai vagy baráti jótanácsot. Akkor is, ha tudom, hogy már nem tartozom oda...

Most megint bebizonyosodott, hogy nem így van. Az emberekből valahogy kiveszett a kötődés, annak a tudata, hogy azt, ahol épp tartunk, azt a múltunknak, és azoknak köszönhetjük, akik a múltunk szereplői voltak. De mondom, én naív vagyok, mert többek közt azt hittem, azért, mert már nem vagyunk munkatársak vagy társak, azért még én ugyanaz maradok és ugyanúgy fognak hozzám viszonyulni a többiek, mint annak előtte.

Vagy mit gondoljak arról az emberről, aki korábban, mint vezető támogatott, elismert, tanított, és ha úgy alakult volna, feltételezem segítette volna, hogy ismét szakvizsgázzak vagy doktori iskolába járjak... most pedig azt mondja, helyettem szégyelli magát... csak mert nem ott vagyok már, nem ott fogok tanulni, és nem azt, amit ő színvonalasnak tart. És mit gondoljak arról az emberről, aki állítólag másfél évet várt rám, azt mondta nekem, hogy nem a jelenlétembe, hanem a hiányomba fog belepusztulni, és alig egy év múlva, amikor egy kis segítséget kértem tőle, csak magyarázkodott és kifogást keresett, és még csak az sem jut eszébe, hogy egy sms-t küldjön a névnapomra...

No, igen, a dolgok megváltoznak. Vannak, akik 101 kiskutyaként már új Szörnyella nyomában futkároznak, és van, aki egyszerűen csak azt mondja, mit számít, mi hangzott el a múltban. Érdekes, bennem a dolgok miért nem változnak meg ilyen könnyen...?