Néha az ember...

 

"Aki reményben él, zene nélkül is táncol." És mi van azzal, aki nem képes már zenét sem hallgatni...?

Eljövendő Tatjana

 

Napforduló

A minap beszélgettem egy kedves ismerősömmel, aki a következőket mondta: "Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá... de legjobban a kedvessége hiányzik. A legkedvesebb nő volt az életemben." Ez annyira meghatóan őszinte volt, olyan egyszerűen csak szép, hogy azt gondoltam, milyen jó lehet annak, akiről ezt mondja és gondolja. Vajon létezik-e valaki, aki így őriz engem magában? Vagy csupán a homokba tudunk jeleket karcolni?

Ma van egyébként a nyári napforduló, a csillagászati nyár kezdete, a leghosszabb nappal.

Timsel

„Lee behozta a szürke zománcos kávéskannát, és az asztalra tette. Sorra megtöltötte a csészéket, aztán leült. Tenyerét a csésze gömbölyû oldalán melengette. Egyszerre csak elnevette magát.

- Nagy zavarba hozott, Mr. Hamilton – mondta -, és felborította Kína nyugalmát.

- Hogy érti ezt, Lee?

- Lehet, hogy már elmondtam önnek… de az is lehet, hogy csak gondolatban formáltam meg, és csak készülõdtem rá, hogy elmondjam. Akárhogy is, nagyon mulatságos történet.

- Szeretném hallani – mondta Samuel, és Adamre nézett. – Ön nem akarja meghallgatni, Adam? Inkább visszahúzódik a saját külön ködfelhõjébe?

- Magam is éppen ezen tûnõdtem – felelte Adam. – Érdekes dolog! Mintha valami izgalom szállt volna meg.

- Nagyon helyes – mondta Samuel. – Talán ez a legjobb minden jó dolog közt, ami csak érheti az embert. Halljuk a történetet, Lee!

A kínai oldalt a tarkójához kapott, és mosolygott.

- Kíváncsi vagyok, meg tudom-e szokni valaha is, hogy hiányzik a copfom – mondta. – Úgy látszik, jobban megszoktam, mint ahogy képzeltem. Igaz, a történetet! Említettem már önnek, Mr. Hamilton, hogy egyre inkább kínainak érzem magam. Így van ön is az ír mivoltával?

- Az ilyesmi jön és megy – mondta Samuel.

- Emlékszik még arra, hogy felolvasott nekünk tizenhat verset a Teremtés Könyve negyedik fejezetébõl, és aztán megvitattuk?

- Emlékszem bizony. Pedig jó régen volt.

- Majdnem tíz esztendeje – bólintott Lee. – Nos, a história az elevenembe vágott, és tanulmányozni kezdtem szóról szóra. Minél többet gondolkodtam rajta, annál mélyebb értelmûnek éreztem. Azután összehasonlítottam a rendelkezésünkre álló fordításokat, alig térnek el egymástól. Csak egy hely van, amely megakasztott. Jakab király Bibliája szerint, ott, ahol Jehova megkérdezi Káint, mért haragszik, Jehova azt mondja: „Hiszen, ha jól cselekszel, nem részesülsz-é elfogadtatásban? Ha pedig nem jól cselekszel, a bûn az ajtó elõtt hever. És rád van az õ vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta.” Ez az „uralkodni fogsz” az, ami szöget ütött a fejembe, mert az az ígéret foglaltatik benne, hogy Káin le fogja gyõzni a bûnt.

Samuel bólintott, és megjegyezte:

- Pedig a gyermekei ezt nem mondhatják el magukról egészen.

Lee kávéját szürcsölte.

- Azután kezembe került az amerikai Standard Biblia egy példánya. Akkor még egészen új volt. És ezen a helyen a fordítás eltérõ. Azt mondja: „de te uralkodjál rajta”. Márpedig ez egészen más. Ez nem ígéret, hanem parancs. Most kezdtem csak igazán töprengeni rajta. Kíváncsi voltam, mi lehetett az eredeti szó, amit a szöveg eredeti írója használt, ha módot adott arra, hogy ennyire ellenkezõ értelemben fordítsák.

Samuel az asztalra tenyerelt, elõrehajolt, és szemében kigyulladt a régi fiatalos fény.

- Lee! – kiáltott fel. – Csak nem akarja elhitetni velem, hogy maga héberül is tanult!

- Pedig úgy van – mondat Lee -, és ennek elég hosszú története van. Nem kóstolna egy csöpp ng-ka-pyt?

- Arra a rohadtalmaízû italra gondol?

- Arra. Mellette jobban tudok beszélni.

- Én meg talán jobban tudok figyelni – mondta Samuel.

Amíg Lee kiment a konyhába, Samuel megkérdezte:

- Ön már hallott errõl, Adam?

- Nem. Nekem nem mesélte. Vagy talán nem figyeltem oda.

Lee visszajött kõpalackjával, és három kis porceláncsészével – olyan vékonyak és finomak voltak, hogy a fény keresztülcsillant rajtuk.

- Kínai itóka – mondta, és töltött a majdnem fekete italból. – Jó sok üröm van benne. Elég erõs. – tette hozzá. – Körülbelül olyan hatása van, mint az abszintnak, ha az ember eleget iszik belõle.

Samuel belekortyolt.

- Szeretném tudni, mért érdekelte magát ez a szócska annyira – kérdezte.

- Hát… úgy gondoltam, az az ember, akiben ez a hatalmas történet megfogant, bizonyára pontosan tudta, mit akart mondani, és szavaiban nem lehetett semmi zavarosság.

- Ön azt mondja: az az ember! Vagyis nem hiszi, hogy isteni könyvrõl van szó, melyet Isten írt tintás ujjal?

- Azt hiszem, az elme, amely ezt a történetet ki tudta gondolni, különösen isteni elme volt. Nálunk, Kínában is volt néhány ilyen elme.

- Csak ezt akartam tudni – mondta Samuel. – Szóval maga végeredményben mégsem tartozik a presbiteri egyházhoz.

- Mondtam már, hogy egyre inkább kínai leszek. Hát, hogy folytassam, elmentem San Franciscóba, a családi egyesületünk központi székhelyére. Hallott már errõl? Minden nagy kínai család fenntart ilyen központokat, ahol a család bármely tagja segítséget kaphat vagy nyújthat. A Lee család nagyon nagy. Gondoskodik övéirõl.

- Hallottam róluk – mondta Samuel.

- Arra a kínai fejszés emberre gondol, aki végigküzdötte a Tong-háborút egy rabszolgalány kedvéért?

- Azt hiszem, igen.

- Hát ez kissé más – mondta Lee. – Én azért mentem oda, mert a családunkban van sok tiszteletre méltó aggastyán, aki nagy tudós. Hajszálpontos gondolkodók. Egy ember éveket tölthet azzal, hogy egyetlen mondat értelmén töpreng egy nagy tudós mondásaiból, akit önök Konfuciusnak neveznek. Gondoltam, találok szakértõt, aki eligazít az én kérdéses mondatom értelmén.

- Nagyszerû öregemberek – folytatta Lee. – Elszívnak két pipa ópiumot délután. Ez az adagjuk, amely kipihenteti és kiélesíti elméjüket. Azután egész éjjel fenn tudnak maradni, és elméjük csodálatosan mûködik. Azt hiszem, rajtuk kívül nincs ember, aki tudná, hogyan kell az ópiumot okosan felhasználni.

Lee megnedvesítette nyelvét a fekete kotyvalékkal.

- Tiszteletteljesen beterjesztettem problémámat a bölcsek egyikéhez, felolvastam neki a történetet, és elmondtam, mit értek belõle. Másnap este mind a négyen összejöttek, és engem is behívtak. Megvitattuk a történetet, a vita egész éjjel tartott. – Lee nevetett.

- Azt hiszem, kissé fura – mondta. – Annyi bizonyos, hogy nincs sok ember, akinek el merném mondani. Képzeljenek csak el négy öregurat, a legfiatalabb is betöltötte már kilencvenedik évét, amint nekilátnak a héber nyelv tanulmányozásának. Szerzõdtettek egy képzett rabbit. Úgy tanultak, mint a gyerekek. Nyelvtan, szótár, gyakorlókönyv, tõmondatok. Kár, hogy nem láthatják a héber szavakat, amint kínai tussal és ecsettel papírra festették. Hogy jobbról balra kell olvasni, nem zavarta õket annyira, mint ahogy önöket zavarná, hiszen megszokták a furcsa irányt, õk felülrõl lefelé írtak. Csupa olyan ember, aki mindent tökéletesen csinál, nem enged a száz százalékból! Gyökeréig hatoltak az ügynek.

- És ön? – kérdezte Samuel.

- Igyekeztem lépést tartani velük, és nem gyõztem csodálni tiszta elméjük büszke szépségét. Most kezdtem csak szeretni fajomat, életemben elõször kínai akartam lenni. Minden második héten találkoztam velük, itthon meg, a szobámban, lapok százait írtam tele. Megvásároltam minden kapható héber szótárt. De az öregurak mindig elõttem jártak. Nemsokára megelõzték a rabbinkat is, aki egyik kollégáját hívta segítségül. Ez tetszett volna önnek, Mr. Hamilton, végigülni ezeket a vitázó és tanácskozó éjszakákat. Azok a kérdések, a vizsgálódások, a gondolkodás szépsége, ó, az a szépséges gondolkodás.

- Két év után úgy éreztük, meg tudjuk közelíteni azt a maga tizenhat versét, a Teremtés Könyvének negyedik fejezetébõl. Az én öreguraim is úgy érezték, hogy ez a két szó: „uralkodni fogsz” és „uralkodjál” – igen nagy jelentõségû. És az eredmény, az arany, amit a hosszú bányászat eredményezett, ez volt: „Lehetõséged van rá.” Vagyis: neked megvan a lehetõséged arra, hogy legyõzd a bûnt, hogy uralkodjál rajta. Az öregurak mosolyogtak és bólogattak, és úgy érezték, hogy többévi munkájuk nem volt kárba veszett fáradság. Azonkívül elõcsalogatta õket kínai kagylóhéjukból, és most görögül tanulnak.

- Fantasztikus történet! – kiáltott fel Samuel. – Igyekeztem követni, bár meglehet, hogy valahol ellankadtam. Miért olyan fontos ez az egy szó?

Lee keze remegett, amint megtöltötte a finom csészéket. A magáét egyetlen hajtásra itta ki.

- Hát nem érti? – kiáltotta. Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek, hogy gyõzedelmeskedjenek a bûn fölött, és ezen az alapon a bûnt egyszerûen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megígéri, hogy „uralkodni fogsz” a bûnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára gyõzedelmeskednek majd a bûn fölött. De a héber szöveg a „timsel” szót használja, ami annyit jelent: „lehet”, vagyis választást enged az embernek. Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelõsséget visszahárítja az emberre. Mert ha igaz, hogy lehetõséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetõséged van, hogy ne tedd meg. Érti már?

- Igen, értem. Csakhogy ön nem hisz az isteni törvényben. Akkor mért érzi ezt olyan fontosnak?

- Ah! – sóhajtott fel Lee. – Ezt már régóta szerettem volna megmondani önnek. Sõt, elõre vártam ezt a kérdését, és jól felkészültem rá! Minden írás, amelynek hatása volt az embermilliók életére és gondolkodására, fontos. Márpedig sok millió ember tartozik különféle egyházakhoz és szektákhoz, aki parancsnak érzi az „uralkodjál” igét, és minden igyekezete arra irányul, hogy engedelmeskedjék. Viszont vannak milliók, akik predesztinációnak érzik az „uralkodni fogsz” igét, és így mindegy, mit tesznek, mit sem változtat azon, aminek be kell következnie. Ám mit jelent az, hogy „megvan a lehetõséged”? Ez teszi az embert igazán naggyá, ez ruházza fel az istenek méreteivel, mert minden gyengeségében és mocskában, még a testvérgyilkosságban is rendelkezésére áll a nagy lehetõség, a választás lehetõsége. Megválaszthatja útját, átküzdheti magát az akadályokon, és gyõzhet!

Lee hangja most szárnyalt, valóságos diadalének volt.

- Maga hiszi ezt, Lee? – kérdezte Adam.

- Igen, hiszem. Könnyû dolog lustaságból és gyengeségbõl minden felelõsséget Isten nyakába varrni, mondván: „Nem tehetek róla, utamat elõre megszabták.” De gondolja csak el, milyen dicsõséges a választás! Ez emeli az embert emberré. Egy macskának nincs választása, a méh nem csinálhat mást, csak mézet. Ebben nincs semmi isteni. És ha éppen tudni akarja, azok az öregurak, akik szelíden siklanak lefelé a halálba, új érdeklõdéssel fordulnak az élet felé, nincs kedvük meghalni.

- Csak nem azt akarja mondani – kérdezte Adam -, hogy ezek az öreg kínaiak hisznek az Ótestamentumban?

- Ezek az öregemberek hisznek minden igaz történetben – felelte Lee -, és amikor egy történetet hallanak, felismerik, ha igaz. Szigorú kritikusai az igazságnak. Tudják, hogy ez a tizenhat vers az emberiség sûrített története minden kor, minden kultúra és minden faj számára. Nem tudják elhinni, hogy egy ember tizenöt és háromnegyed versben igazságot mondjon, azután egyetlen igével hazudjon. Konfucius megmondja az embereknek, hogyan éljenek, ha azt akarják, hogy életük jó és sikeres legyen. De ez itt, ez már lépcsõ, amelyen fel lehet kúszni a csillagokhoz. – Lee szeme ragyogott. – Ezt sohasem lehet elveszíteni. Kihúzza a talajt a gyengeség, a gyávaság, a tunyaság alól.

Adam megjegyezte:

- Nem értem, hogy tudott fõzni, rólam gondoskodni, a gyermekeket felnevelni, és még ezzel is foglalkozni!

- Magam sem értem – felelte Lee. – De délután elszívom a két pipámat, se többet, se kevesebbet, miként öregapáim. És érzem, hogy ember vagyok. Érzem, hogy egy ember nagyon fontos valami, talán még egy csillagnál is fontosabb. Ez nem teológia. Semmi hajlamom az istenkedéshez. De új szeretet lobog bennem egy csillogó, pompás szerszám iránt, amit emberi léleknek neveznek. Bûbájosan szép és egyedüli a maga nemében, nincs párja az egész világegyetemben. Mindig újra meg újra támadják, de sohasem tudják elpusztítani, mert „megvan a lehetõséged”.

Aranyalma

Én is sokszor gondoltam, hogy innen nincsen felfelé. Aztán úgy két hete, életemben először jártam Szatmár megyében, a Tiszazugban, egy egészen kicsi faluban. És ott láttam egy csodát, egy gazdaságot, ahol vendégül láttak bennünket, házi koszt volt, házi kenyérrel és ittunk ott készült "házi" pálinkát. És dolgoztak ott falubeliek, romák és nem romák, és rend volt, tisztaság... és valami végtelen kedves vendégszeretet. Megdöbbentem... én azt hittem, ez egy elmaradott, leszakadt vidék; pedig csodaszép, és nem csak az a mintagazdaság, hanem az egész falvacska. Én tudom, hogy ez nem mindennapos... de akkor rájöttem, lehetne így is. Rajtunk múlik...

És történt abban a három napban még valami nagyon fontos. Ráeszméltem, hogy még az én haszontalannak tűnő munkám is lehet fontos. Nem nekem, hanem másoknak. Embereknek, akik elvesztették hozzátartozójukat, és a segítségemmel visszakaphatják és eltemethetik őket. Ez fontosabb dolog, mint talán sokan gondolják, és nem csak azért, mert a temetetlen múlt nem hagy túlélni. Van ebben valami, ami kapcsán mégiscsak felemelheti az ember a szavát az értelmetlen erőszak és brutalitás, a fajgyűlölet és a háborúk ellen.

Köszönöm annak a két embernek, Böszörményi Sándornak és Krompecher Tamás professzornak, akik megértették velem ezeket, azt, hogy mégis van értelme.

Popper Péter levele

"Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim, akik még itt-ott megtalálhatók vagytok, Magyarországon és a világ legtöbb országában, egyre magányosabban és egyre öregebben. A történelem által széttaposott öt nagy család, a Popperek, a Mandelek, a Najovitsok, az Ádlerek és a Buriánok maradványai. S a periférián még a Spitzerek. Kik ezek az emberek? Főként magyar, német, cseh, erdélyi származásúak, akikből az első világháború idején a honvédség hősei, majd a fasizmus alatt a zsidóság halottai lettek.

Márai azt kérdezte: össze tudod-e rakni még a Margitszigetet? Én azt kérdezem: össze tudod-e még rakni a családot, engem? A nagypapákat, a nagymamákat, az unokatestvéreket, az orvosokat, a rabbikat, az Aréna úti meg az apostagi és az Ercsiben egykor működött zsinagógát? A péntek estéket, a hosszúnapot, a purimi és a hanukai játékokat.

S mert a közelmúltban történt valami velem, megkérdezem: vajon jól emlékszem-e Lucifer kérdésére Ádámhoz? Nos, vitéz uram! Nem borzogat egy kissé furcsán a torz képű halál hideg szele?

És én felelek: borzogat.

Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk.

De addig – kérem megértéseteket – igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően minden esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani.

Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok.

Péter"

(forrás: 168 óra)

Ma beszélgettem valakivel, aki közeli jó barátja volt, és adott nekem egy példányt ebből a levélből. Volt a gyászában valami megrendítő és egyszersmind felemelő. Azt mondtam neki, hogy számomra Popper Péter egyike volt azon keveseknek, akik hitelesek tudtak maradni. Az sem véletlen, hogy most ment el... mementó. Pontosan olyan hiteles, mint ő maga.

In memoriam Popper Péter

Halála napján is kaptam valamit tőle:

"Teljesen jól írta meg Arthur Miller a Pillantás a hídról-ban. Azt mondja, hogy az a mi bajunk, hogy nem játsszuk végig a játékainkat száz százalékosan. Félünk a száz százaléktól, a teljességtől, mert a száz százaléknak borzasztóan nagy a rizikója. Ha bukás van, akkor a bukás is száz százalékos. Ezért beérjük hatvan százalékos szerelmekkel. Mindig hagyunk kiskaput magunknak, ahol el lehet slisszolni, és amit az élettől cserébe kapunk, azok is ilyen hatvan százalékos dolgok. És ebben az ember végül is nem érzi jól magát, mert nem érezheti jól magát"

Nyugodjék békében!