Kékszakállú

Akkor írták alá a Bécsi Egyezményt a konzuli kapcsolatokról, amnesztiát kapott számos '56-os elítélt. Júliusban földrengés rázta meg a jugoszláviai Szkopjét, megölték J. F. Kennedyt, az USA 35. elnökét és átadták az aluljárót az Astoriánál. Leforgatták a Kleopátra és a Pacsirta c. filmet, megjelent a Beatles Please please me c. albuma. A Ganz-Mávag elkezdte a V43 villanymozdonyok gyártását. Világra jött George Michael és meghalt Edith Piaf. Wigner Jenő fizikai Nobel díjat kapott.

... és megszületett valaki, akinek a kedvéért elhittem, hogy létezik az, amiben hiszek...

Paranoia

Azt hiszem, ma paranoiás lettem. Határozottan az az érzésem támadt, hogy figyelnek. Nézik a tarkómat... vagyis inkább a homlokom, úgy kissé felfelé, a fejem búbja felé. Ellenőrzik, mit csinálok... mit nézek, hallok, esetleg mit figyelek én magam. Ja, és hogy miről írok. Végülis igazuk van, mit berzenkedek. A munkaeszközt, használja az ember a munkájára. Szóval jogos, hogy tiltanak és utána figyelnek. Sőt, megnézhetik a hivatalos elektronikus levelezésem. A jelenlétemben. Mondjuk, azt nem értem, ez vajon mit befolyásol... ezek után azt gondolom, a jelenlétem nélkül is megnézik.

Úgyhogy aláírtam a Cégnél, hogy elolvastam, tudomásul vettem és beleegyezek. Csak egyet, egyetlen apróságot nem értek. Miért csak akkor akarják figyelemmel kísérni a tevékenységem, amikor a gép előtt ülök? Amikor épp nem ott vagyok, hanem nem hogy lehetetlen körülmények között, de jogszerűtlen tevékenységet végzek, pontosabban az adott helyen nem engedélyezett tevékenységet végzek munka közben, akkor miért nem akarja senki látni, észrevenni mit teszek? Sőt, intézkedni. A jelenlétemben. Én azt jobban szeretném. De valami furcsa oknál fogva, akkor nem figyel senki. Inkább behunyja mindenki a szemét.

Avatar

Tulajdonképpen adja magát, hogy ha már nem ezzel zártam a 2009-es évet, ezzel kezdjem a 2010-est. A múlt év utolsó napján moziba mentünk -nem túl gyakori esemény :)- és megnéztük a "csodafilmet", melyet annyian és annyi helyen méltattak, hogy nem lehetett kihagyni... És valóban, ha nem is lehetetlen nem megnézni, kár lett volna kihagyni.

Mert a technikai megvalósítás valóban bravúros. Bár, mint ahogy fentebb említettem, nem vagyok egy heti premiereket naprakészen követő mozirajongó, mégis azt gondolom, ez a film kb. a mostani filmes (3D) technika csúcsa. Valóban profi alkotás, bár mindannyian tudjuk, hogy lesz ez még sokkal jobb is; mint ahogy kifelé jövet meg is jegyeztem, 10 év múlva majd a fejünkre vesszük a sisakot, nem csak a szemüveget, és már olyanniyra valóságos lesz a film, hogy mi fogunk ugrálni a liánokon, nyilazni, vagy épp menekülni. Jó 10 éve még emlékszem, azon álmélkodtunk, hogy a térhangzású moziban a fejünk felett húznak el a repülők. Legalábbis a hangjuk. Szóval azt gondolom, ez film most átlépett egy határt, elhagyott egy újabb mérföldkövet. És meg kell hagyni, ezt lenyűgözően tette.

A dolog másik oldala viszont a történet. Bár be kell valljam töredelmesen, én igenes néha szomjazom ezekre cukorsziruppal leöntött (mit leöntött, csak azt tartalmazó :) ) mese-sztorikra, és a Titanicot is "imádtam", azért valahol meglepett a történet sematizált egyszerűsége. És nem is csak a történeté, hanem tulajdonképpen minden egyes karakteré. Mert bár meséről, vagy a ma divatos és közkeletű szóval fantasy-ról van szó, de mégiscsak Cameron a mese szülőatyja. És hát ott volt az Abyss, aminek a nyomait fel lehet ismerni a történetben, csak sajnos, valami nagyon hiányzik itt, ami abban megvolt. És ez valahol elszomorító... mert az eddigi talán legelhíresültebb, mindenesetre legtöbbet jutalmazott Cameron film, a Titanic is erősen magán hordozza az "amerikai film" feelinget, és bár már ott is a lenyűgöző technikai háttér és a végletekig hitelességre törekvés viszi el a hátán sok tekintetben a történetet, de itt aztán végképp tetten érhetők a végletekig sematizált karakterek és a szájbarágósra leegyszerűsített történet. És sajnos, ezt semmi más nem indokolja, mint hogy azért el kell majd adni a filmet, és a fő vásárlóerő, a törzsközönség mégis csak azok lesznek, akik számára csak és kizárólag így emészthető a történet. És nem, ezek nem a gyerekek. És hát a legszomorúbb persze az, hogy ha belegondolunk, miről is szól, és mi ellen emel szót a történet, és összevetjük ezzel, akkor sajnos rá kell jöjjünk, hogy ez az üzenet, leginkább csak virtuálisan jut el a nézőkhöz, vagyis úgy tűnik csak, mintha... azt is mondhatjuk, megmarad a fantázia szintjén.

Mindennek és talán a látszat ellenére, én senkit nem akaranék lebeszélni arról, hogy megnézze az Avatart, sőt... Mert bár nyilvánvalóan nem fogja a világot megváltani (mint ahogy feltehetően nem is volt a célja), azért egy lenyűgöző, profin megcsinált mese ez a film, ami valóban élményszámba megy, és azért egyszerűsége ellenére mégis van benne valami szerethető. Legalábbis számomra. Hogy is mondta egyik kedvencem? Valahogy így: aki elmúlt nyolc éves, rendelkezik legalább átlagos értelmi képességekkel, az meg fogja érteni... már ha meg akarja. :)

Advent

Vonat, havazás... Félegyházától már látható a vékonyka hóréteg a földeken... az első hó ezen a télen. Advent harmadik vasárnapja van. A várakozásé... a szeretet ünnepére, a karácsonyra. De mit is jelent szeretni... ez a feltétel, érdek és cél nélküli kristálytiszta érzelem. Talán az egyetlen, amit felnőttként képesek vagyunk teljes valójában kibontani magunkban és átélni... a kiválasztott kevesek, írta Márai. És valóban, én is azt gondolom, ez így van... kevesen képesek egyáltalán megérteni, mi az, szeretni. Merthogy a szeretetben, az igaziban (és valójában csak ez a szeretet), semmi önzés nincs. Aki szeret, annak még saját boldogulása is mellékes, csak a másik boldogsága az, ami számít. Olyannyira érdek nélküli, hogy szerethetjük azt is, aki tönkretesz bennünket, tehát szerethetünk látszólag érdekeink ellenében. De csak látszólag, hiszen aki ezt akár egyszer is átélte, az tudja, hogy ha van értelme az ittlétünknek, akkor ez biztosan az.

"Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. ... A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és a halál. ... Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, aztán elpusztulni. De az emberek száz- és százmilliói csak segítséget remélnek, karitatív megoldásokat várnak szerelmesüktől, gyöngédséget, türelmet, elnézést, babusgatást... S nem tudják, hogy amit így kapnak, közömbös; csak ők adhatnak, feltétel nélkül, ez az értelme ennek a játéknak."

Hát ezt várjuk... a megváltó szeretetet, a hitet, hogy létezik, hogy eljön. Advent van.

Halló

Furcsa ez a világ... Utazok ma hazafelé Budapestről a vonaton, az egyik IC kocsiban. Mialatt a vonat megtette a közel két és fél órás utat, legalább 3 olyan, halaszthatónak tűnő telefonbeszélgetésnek is a fültanúja voltam, aminek semmi keresnivalója nem lenne nyilvános helyen (ahogy kivettem, munkaügyi vitáról, rendőrségi ügyről is szó volt, no meg a legkülönfélébb magánéleti dolgokról). Nos lehetene mondani, minek "hallgatóztam", de sajnos, ezekben az egylégterű kocsikban nemigen tehet az ember mást, pláne, ha az illető olyan hangerővel beszél, hogy esetleg több széksorral arrébb is tisztán érthető. Az a dolog egyik része, hogy őt hogy nem zavarja (számomra ez is furcsa)... másrészt viszont engem meg nagyon tud zavarni. Többször elgondolkodtam azon, mennyi nem igazán pozitív változást hozott az életünkbe egy amúgy nem feltétlen rossz modern kori vívmány, mint a mobil telefon... Pedig használhatnánk jól ezt is, mint annyi minden mást is. Emlékszem, még több, mint évtizede -amikor még nem létezett felénk mobil- mennyiszer elképzeltem, milyen jó lenne, ha legalább néha magammal hurcolhatnám a készüléket, hogy ne kelljen elhalasztanom egy számomra fontos hívást, amikor épp nem tudok otthon ülni. Aztán lett ilyen hordozható telefon és ezzel is mennyire nem tudunk helyesen, úgy is mondhatnám emberi módon élni.

És pont ma, teljesen véletlenül, megnéztem a tévében a Tüskevár c. -még fekete-fehér- film egy epizódjának egy részletét (sajnos, csak közben kapcsoltunk oda). És megállapítottam, hogy jééé... nem hogy nem mobiloztak, de még csak nem is telefonáltak, hanem levelet írtak akkoriban, hogy fontos dolgokat tudassanak. Én nem mondom, hogy az feltétlen és minden szempontból jobb volt, de hogy -legalábbis számomra- diszkrétebb, emberléptékűbb, az biztos. És bár nem dobnám el persze a mobiltelefonom, de azért néha elfog a vágyakozás, hogy igazi, kézzel írott levelet is küldjek egyszer-egyszer, ne csak elektronikusat. Hát... furcsa világ ez.

PP

Be kell valljam, nagyon szeretem hallgatni. Olyan, mint Márait olvasni, nem lehet másképp, csak lassan és odafigyelve, mondatról mondatra feldolgozva.

Ez egy érdekes felvétel, hiszen ritkaságszámba megy, hogy ne emberi kapcsolatokról beszéljen... vagy mégis? :)

Nagyon sokat gondolkodtam, mennyi idő, mennyi tapasztalás kell ahhoz, hogy valakiből ilyen bölcselő váljék. És mennyi áldozat, mennyi keserűség. Fájdalom... ami a tapasztalással jár. Csak mi, szinte mindannyian és szinte mindig azt hisszük, hogy ez megspórolható. Pedig nem. Mindennek ára van, és általában fájdalommal fizetünk érte. Mert meg kell tanulni, hogy az emberi kapcsolatokban nem lehet cél... ahogy Popper is mondja, úton kell lenni... cél nélkülinek kell lenni (nem céltalannak persze!). De ez nagyon nehéz, az ember néha úgy érzi lehetetlen. Pedig csak úgy működik, szeretni csak cél nélkül lehet... mihelyst az ember el akar érni valamit, céljai lesznek, kapaszkodik, ragaszkodik, akkor máris ott a lehetősége az elvesztésnek. Hogy elveszítjük a vágyott, célul tűzött állapot elérését. Nagyon nehéz dolgok ezek. És persze mindig megbotlunk, hiába tudjuk ezt.

Pedig néha küzdeni kell, ahogy Popper is elmesélte; amikor édesanyja megkérdezte a kidobott torta okán: Fiam, de miért nem sírtál, kiabáltál? Miért nem küzdöttél érte? Szóval igen, a fontos dolgokért küzdeni kell, csak nem mindegy, hogy hogyan. Sokat gondolkodtam, Márait olvasva, mi az a megtartó erő, ami végletesen összeköti bizonyos hőseit. És rájöttem, ez az erő nem megszerezhető, nem megfizethető, és még csak meg sem szolgálható. Áldozó Judit ereje a néma várakozásban van, abban, hogy akkor is jelen van, ha a háttérben vár némán. Erősebb, mint bármilyen szorító kiabálás, bármi ármánykodás, társadalmi rang és szokás, bármi szerezni akarás. Aki igazán erős, az erős a háttérben némán állva is... az tud "küzdeni" így is, szavak és tettek nélkül. Viszont -és ez bármilyen "fájó" is konzum jelenünkben- ez nem szerezhető meg akarással... ez a kapocs vagy létezik két ember közt, vagy nem. Eszembe jut egy mondat, amit már nagyon régen hallottam, és nem is tudom, kitől származik: Hagyd elmenni... ha a tied, úgyis visszatér; ha nem, soha nem is volt a tied.

Úgyhogy örülök, hogy hamarosan ismét meghallgathatunk egy Popper Péter előadást itt, Szegeden.

A keselyű három napja

Egyik kedvenc jelenetem a filmben, amikor Joe Turner megkérdezi a telefonban: "Ön szerint kihalóban lévő faj a keselyű?" Ez olyan pökhendien pimasz, kedvemre való üzenet, hogy sokszor eszembe jutott bizonyos helyzetekben, és néha idéztem is. És bár nem mondhatni, hogy Turner biztonságban érezhetné magát, azt mégsem tudja kihagyni, hogy tudassa ellenségeivel, hogy felvette a kesztyűt, és nem fogja egykönnyen odaadni az életét... Szóval innen üzenem, hogy a keselyű egyáltalán nincs kihalóban.